péntek, szeptember 4

Menekült lennék...? I.



"Nem szabad félnünk elmenni, mert mindaz,
ami számít, mindig velünk marad,
még ha nem is akarjuk."

Szerelem, pasta, tenger c. film



Már vártam ezt, tudtam, hogy jönni fog, csak nem tudtam, ki lesz az első, aki megteszi…. Tudtam, hogy az emberek, főleg ha nincsenek a bőrömben, igenis kételkednek a döntésünkben, tele vannak miértekkel a barátok, a rokonok. De nem haragszom ezért, mindössze megpróbálom összefoglalni, talán így kicsit más is megérti majd, miért tesszük meg, hogy költözünk… Egyszóval neki, mint küldőnek is, a blogbejegyzés írójának írójának is és mindenkinek, de legfőképpen Magamnak tartozom azzal, hogy a teljesség igénye nélkül válaszolok az alábbi cikkre, amit nem véletlenül kaptam:



http://gyorgydragoman.com/?p=1343„Az egész életemet meghatározta, hogy el kellett hagynom a hazámat. Pedig csak 700 kilométert tettem meg, viszonylag civilizált körülmények között, úgy, hogy nem kellett nyelvet váltanom, úgy, hogy szeretettel fogadtak, úgy, hogy induláskor azért volt fogalmam arról, hogy hova jövök.

Menekülni, kivándorolni, elmenni súlyos és nehezen gyógyuló trauma.

Mindenkinek azt tanácsolom, álljon meg a szobája közepén, nézzen körül, és próbálja elképzelni, hogy amit lát, azt utoljára látja. Aztán menjen ki a térre, amit városában legjobban szeret, nézzen lassan körül, képzelje el, hogy utoljára van ott, hogy ide vissza soha többet nem jöhet. Próbálja megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni. Azt, hogy mit vinne magával.
Aztán próbálja elképzelni, hogy milyen volna megtenni az első lépést.
Aztán gondoljon arra, hogy még boldog lehet, hogy ő maga döntött.”

#‎menekültvagyok ‪#‎bevándorlóvagyok /http://gyorgydragoman.com/?p=1343/



Felzaklat-e a téma? Igen! Higgadt tudok maradni? Nem! Mielőtt azonban bárki azt hinné, a helyembe tudja képzelni magát és tudja, mit érzek, mit gondolok, mindenképp válaszolnék abban a reményben, hogy senkit nem bántok meg:



"Az egész életemet meghatározta, hogy el kellett hagynom a hazámat."

Igen, nagyon megviselt, pedig csak 9 éves voltam. Áttelepültünk a csodás Erdélyből, ahol idegen voltam, mert magyar vagyok. Ma is összeszorul a szívem. Átjöttünk s nem lett jobb. Még idegenebbnek éreztem magam és érzem mai napig is. Hülye, román menekült voltam, Chauchesku gyereke stb. a szüleimmel és testvéremmel együtt. Nem hitték, hogy nem menekült vagyok, annak ellenére, hogy egy orvos gyermeke voltam, aki családostól jött költöztető kamionnal, azonnali munkába állással. A legrosszabb, hogy mai napig megkérdezik, mikor tanultam meg magyarul... Pedig ők nem sírnak a himnusz alatt, nem törölgetik a szemüket az ünnepségeket végignézve és nem szipognak, ha történelmi filmet látnak... Tisztelet a kevés kivételnek! A szüleim mindent megtettek, hogy jó oktatásban legyen részem, így 13 éves koromtól nem laktam otthon. Kollégiumok, albérletek…. Alig láttam a látástól vakulásig dolgozó Édesanyámat. Mikor átjöttünk, ő megszűnt létezni, mint családanya a munkája miatt. Mondanom sem kell, egy 9 és egy 7 éves gyerek mindezt hogyan éli meg…. Mert én egy csodás helyről, egy békés, boldog gyermekkorból jöttem





„…nem kellett nyelvet váltanom, úgy, hogy szeretettel fogadtak, úgy, hogy induláskor azért volt fogalmam arról, hogy hova jövök….”

Nem, nem fogadtak szeretettel és bár nem kellett nyelvet váltanom, így legalább értettem a sértéseket a Húgommal együtt, amit akár ránk az iskolában, akár a szüleimre szórtak diplomás és nem diplomás emberek és azok gyerekei. Ismét tisztelet a kevés kivételnek!!! És értettem a pletykákat is, amiket a szemembe mosolygó emberek terjesztettek rólunk… És értettem azokat a gyönyörű átkokat is, amelyeket bárhol is vannak, azok a szép magyar állampolgárok szoktak nagy természetességgel használni…. Ezek ugyanazok a kedves emberek voltak, akik az orvos Édesanyámat büntetés nélkül fenyegették életveszélyesen vagy éppen késsel várták, amikor egyedül a sötétben beteghez ment. Mert ő ment…, pedig rég lejárt a munkaideje, csak a lelkiismerete és a szíve sokkal nagyobb volt a félelemnél…



„Menekülni, kivándorolni, elmenni súlyos és nehezen gyógyuló trauma.”

Valóban az… menekülni az. De az EU-n belül máshol munkát vállalni nem az. És vajon látni, hogy a hazámban mi zajlik, nem ugyanakkora trauma-e? Vajon az, hogy a 3 diplomás férjem 20 év tapasztalattal 5 évente 2-szer munkanélküli, a feleség 3 állásban dolgozik, nem trauma? Az, hogy a leírtak ellenére elveszi a bank a házamat, amit két kezem munkájából fizettem, míg tudtam nem trauma? Az, hogy két mindig dolgozó, normális ember odajut, hogy nem tud lassan enni adni a gyerekeinek, nem trauma? Az sem trauma ugye, hogy valamiért engem soha nem segít az állam, mert ha átmeneti zűr van, közlik, hogy nagy a jövedelmünk? Hogy 3 temetésre 2 hónap alatt azért nem kaptam segítséget anyagilag, mert az állam bácsi szerint nem okozott megélhetési gondokat…? Végül is megoldottam, ez igaz, mert ami emlék maradhatott volna, eladtam, hiszen még ma sem lennének eltemetve és veszekedhetek miatta az itt maradt családtagokkal, akiknek ugyanúgy az égből pottyan a pénz minden nap. Mindeközben egy bizonyos réteg soha nem is dolgozott életében és az utódaik sem fognak a jó példát látván, hiszen vígan élnek nélküle is. Ez nem okoz senkinek traumát?





„Mindenkinek azt tanácsolom, álljon meg a szobája közepén, nézzen körül, és próbálja elképzelni, hogy amit lát, azt utoljára látja. Aztán menjen ki a térre, amit városában legjobban szeret, nézzen lassan körül, képzelje el, hogy utoljára van ott, hogy ide vissza soha többet nem jöhet.”

Már megtettem és nem tetszik, amit látok. És igen, ilyen szempontból menekült leszek, hiszen menekülök a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás elől. Én csak remélni merem, hogy utoljára látom majd, amit minden nap. Míg én gyászolok és vért pisilek, hogy valamennyi pénzem legyen, addig városkánk csodásan felújított főterén csoportokban üldögélnek egyesek. Káromkodnak, dohányoznak, isznak, lövik magukat és ha elmegy az ember előttük, nem mer felnézni, nehogy belekössenek. Mert ugye a 60 éves nénit belőve büntetlenül fényes nappal kedvtelésből nálunk el lehet intézni, mikor kijön a templomból. Bizonyára neki sem volt trauma, ugye? Ezt vigyem magammal? Vagy esetleg azt, hogy az utcán nem tudok úgy végigmenni sem egyedül sem a gyermekeimmel, hogy a sok nincs pénzem embertől ne szívjak be legalább egy doboz cigarettányi füstöt és ne menjek el legalább 4-5 részeg mellett már délelőtt? Nem Budapest és elég sok magyar városkára ráillik, hogy sok falut már ne is említsek. Tényleg az idegenérzeten kívül ezt szeretném magammal vinni, megjegyezni és visszaemlékezni???



„Próbálja megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni. Azt, hogy mit vinne magával. Aztán próbálja elképzelni, hogy milyen volna megtenni az első lépést. Aztán gondoljon arra, hogy még boldog lehet, hogy ő maga döntött.”

Igen elképzeltem és örülök, hogy megteszem. Magamnak tartozom ennyivel, a páromnak és a gyermekeimnek, akiknek szeretnék mindent megadni és nem látom azt, hogy ha maradok, Magyarországon pedagógusként hogyan tudnám megvalósítani. Igen, magammal vinném azon kevés barátaimat és kevés élő rokonomat, akik nagyon fontosak nekem. Csak ők fognak hiányozni. Az emberek, akikkel jó együtt lenni, akikben megbízhattam és nagyon fogok mindig is szeretni… 

Könnyes szemmel írom, semmi nem tart vissza attól, hogy igen, külföldre költözzek egy jobb élet reményében, ahogyan hasonlóan gondolkodó társaimat sem. És akinek szégyellnie kellene magát, az nem én és társaim vagyunk, hanem akik módszeresen ezt az állapotot előidézték, akiket nem von felelősségre ezért senki, és akik évek óta felváltva ülnek a trónszékben és nem változik semmi….

Idegen voltam, most is idegen vagyok, és már nem érdekel, ha ott is az leszek. Mert az értékrendem módosult. És csak ez számít, a fontossági sorrend!



Az én filozófiám az: Segíts magadon, az Isten is megsegít. Ő mellettem lesz, bármelyik országba megyek. És az én szülőföldem és hazám is Erdély marad. Ha bárki kérdezné, az volt az én hazám gyermekként, amíg a szegénységben is boldog voltam és a szüleim sem voltak kettéroppantva, meggyötörve még egy fizetés mellett sem. Amikor még ott sem marta a magyar a magyart és az összefogás nagyobb volt minden erőnél.




Bocsánat, ha valakit megbántottam vagy megsértettem, de ha más leírhatja a véleményét, talán egy lehetőséget én is kapok. Ígérem, nem írom le még egyszer!



Köszönöm, hogy megtiszteltél az időddel és elolvastad. Véleményedet szívesen elolvasom, nyitott vagyok bármilyen hozzászólásra.



Biggie