péntek, szeptember 4

Menekült lennék...? I.



"Nem szabad félnünk elmenni, mert mindaz,
ami számít, mindig velünk marad,
még ha nem is akarjuk."

Szerelem, pasta, tenger c. film



Már vártam ezt, tudtam, hogy jönni fog, csak nem tudtam, ki lesz az első, aki megteszi…. Tudtam, hogy az emberek, főleg ha nincsenek a bőrömben, igenis kételkednek a döntésünkben, tele vannak miértekkel a barátok, a rokonok. De nem haragszom ezért, mindössze megpróbálom összefoglalni, talán így kicsit más is megérti majd, miért tesszük meg, hogy költözünk… Egyszóval neki, mint küldőnek is, a blogbejegyzés írójának írójának is és mindenkinek, de legfőképpen Magamnak tartozom azzal, hogy a teljesség igénye nélkül válaszolok az alábbi cikkre, amit nem véletlenül kaptam:



http://gyorgydragoman.com/?p=1343„Az egész életemet meghatározta, hogy el kellett hagynom a hazámat. Pedig csak 700 kilométert tettem meg, viszonylag civilizált körülmények között, úgy, hogy nem kellett nyelvet váltanom, úgy, hogy szeretettel fogadtak, úgy, hogy induláskor azért volt fogalmam arról, hogy hova jövök.

Menekülni, kivándorolni, elmenni súlyos és nehezen gyógyuló trauma.

Mindenkinek azt tanácsolom, álljon meg a szobája közepén, nézzen körül, és próbálja elképzelni, hogy amit lát, azt utoljára látja. Aztán menjen ki a térre, amit városában legjobban szeret, nézzen lassan körül, képzelje el, hogy utoljára van ott, hogy ide vissza soha többet nem jöhet. Próbálja megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni. Azt, hogy mit vinne magával.
Aztán próbálja elképzelni, hogy milyen volna megtenni az első lépést.
Aztán gondoljon arra, hogy még boldog lehet, hogy ő maga döntött.”

#‎menekültvagyok ‪#‎bevándorlóvagyok /http://gyorgydragoman.com/?p=1343/



Felzaklat-e a téma? Igen! Higgadt tudok maradni? Nem! Mielőtt azonban bárki azt hinné, a helyembe tudja képzelni magát és tudja, mit érzek, mit gondolok, mindenképp válaszolnék abban a reményben, hogy senkit nem bántok meg:



"Az egész életemet meghatározta, hogy el kellett hagynom a hazámat."

Igen, nagyon megviselt, pedig csak 9 éves voltam. Áttelepültünk a csodás Erdélyből, ahol idegen voltam, mert magyar vagyok. Ma is összeszorul a szívem. Átjöttünk s nem lett jobb. Még idegenebbnek éreztem magam és érzem mai napig is. Hülye, román menekült voltam, Chauchesku gyereke stb. a szüleimmel és testvéremmel együtt. Nem hitték, hogy nem menekült vagyok, annak ellenére, hogy egy orvos gyermeke voltam, aki családostól jött költöztető kamionnal, azonnali munkába állással. A legrosszabb, hogy mai napig megkérdezik, mikor tanultam meg magyarul... Pedig ők nem sírnak a himnusz alatt, nem törölgetik a szemüket az ünnepségeket végignézve és nem szipognak, ha történelmi filmet látnak... Tisztelet a kevés kivételnek! A szüleim mindent megtettek, hogy jó oktatásban legyen részem, így 13 éves koromtól nem laktam otthon. Kollégiumok, albérletek…. Alig láttam a látástól vakulásig dolgozó Édesanyámat. Mikor átjöttünk, ő megszűnt létezni, mint családanya a munkája miatt. Mondanom sem kell, egy 9 és egy 7 éves gyerek mindezt hogyan éli meg…. Mert én egy csodás helyről, egy békés, boldog gyermekkorból jöttem





„…nem kellett nyelvet váltanom, úgy, hogy szeretettel fogadtak, úgy, hogy induláskor azért volt fogalmam arról, hogy hova jövök….”

Nem, nem fogadtak szeretettel és bár nem kellett nyelvet váltanom, így legalább értettem a sértéseket a Húgommal együtt, amit akár ránk az iskolában, akár a szüleimre szórtak diplomás és nem diplomás emberek és azok gyerekei. Ismét tisztelet a kevés kivételnek!!! És értettem a pletykákat is, amiket a szemembe mosolygó emberek terjesztettek rólunk… És értettem azokat a gyönyörű átkokat is, amelyeket bárhol is vannak, azok a szép magyar állampolgárok szoktak nagy természetességgel használni…. Ezek ugyanazok a kedves emberek voltak, akik az orvos Édesanyámat büntetés nélkül fenyegették életveszélyesen vagy éppen késsel várták, amikor egyedül a sötétben beteghez ment. Mert ő ment…, pedig rég lejárt a munkaideje, csak a lelkiismerete és a szíve sokkal nagyobb volt a félelemnél…



„Menekülni, kivándorolni, elmenni súlyos és nehezen gyógyuló trauma.”

Valóban az… menekülni az. De az EU-n belül máshol munkát vállalni nem az. És vajon látni, hogy a hazámban mi zajlik, nem ugyanakkora trauma-e? Vajon az, hogy a 3 diplomás férjem 20 év tapasztalattal 5 évente 2-szer munkanélküli, a feleség 3 állásban dolgozik, nem trauma? Az, hogy a leírtak ellenére elveszi a bank a házamat, amit két kezem munkájából fizettem, míg tudtam nem trauma? Az, hogy két mindig dolgozó, normális ember odajut, hogy nem tud lassan enni adni a gyerekeinek, nem trauma? Az sem trauma ugye, hogy valamiért engem soha nem segít az állam, mert ha átmeneti zűr van, közlik, hogy nagy a jövedelmünk? Hogy 3 temetésre 2 hónap alatt azért nem kaptam segítséget anyagilag, mert az állam bácsi szerint nem okozott megélhetési gondokat…? Végül is megoldottam, ez igaz, mert ami emlék maradhatott volna, eladtam, hiszen még ma sem lennének eltemetve és veszekedhetek miatta az itt maradt családtagokkal, akiknek ugyanúgy az égből pottyan a pénz minden nap. Mindeközben egy bizonyos réteg soha nem is dolgozott életében és az utódaik sem fognak a jó példát látván, hiszen vígan élnek nélküle is. Ez nem okoz senkinek traumát?





„Mindenkinek azt tanácsolom, álljon meg a szobája közepén, nézzen körül, és próbálja elképzelni, hogy amit lát, azt utoljára látja. Aztán menjen ki a térre, amit városában legjobban szeret, nézzen lassan körül, képzelje el, hogy utoljára van ott, hogy ide vissza soha többet nem jöhet.”

Már megtettem és nem tetszik, amit látok. És igen, ilyen szempontból menekült leszek, hiszen menekülök a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás elől. Én csak remélni merem, hogy utoljára látom majd, amit minden nap. Míg én gyászolok és vért pisilek, hogy valamennyi pénzem legyen, addig városkánk csodásan felújított főterén csoportokban üldögélnek egyesek. Káromkodnak, dohányoznak, isznak, lövik magukat és ha elmegy az ember előttük, nem mer felnézni, nehogy belekössenek. Mert ugye a 60 éves nénit belőve büntetlenül fényes nappal kedvtelésből nálunk el lehet intézni, mikor kijön a templomból. Bizonyára neki sem volt trauma, ugye? Ezt vigyem magammal? Vagy esetleg azt, hogy az utcán nem tudok úgy végigmenni sem egyedül sem a gyermekeimmel, hogy a sok nincs pénzem embertől ne szívjak be legalább egy doboz cigarettányi füstöt és ne menjek el legalább 4-5 részeg mellett már délelőtt? Nem Budapest és elég sok magyar városkára ráillik, hogy sok falut már ne is említsek. Tényleg az idegenérzeten kívül ezt szeretném magammal vinni, megjegyezni és visszaemlékezni???



„Próbálja megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni. Azt, hogy mit vinne magával. Aztán próbálja elképzelni, hogy milyen volna megtenni az első lépést. Aztán gondoljon arra, hogy még boldog lehet, hogy ő maga döntött.”

Igen elképzeltem és örülök, hogy megteszem. Magamnak tartozom ennyivel, a páromnak és a gyermekeimnek, akiknek szeretnék mindent megadni és nem látom azt, hogy ha maradok, Magyarországon pedagógusként hogyan tudnám megvalósítani. Igen, magammal vinném azon kevés barátaimat és kevés élő rokonomat, akik nagyon fontosak nekem. Csak ők fognak hiányozni. Az emberek, akikkel jó együtt lenni, akikben megbízhattam és nagyon fogok mindig is szeretni… 

Könnyes szemmel írom, semmi nem tart vissza attól, hogy igen, külföldre költözzek egy jobb élet reményében, ahogyan hasonlóan gondolkodó társaimat sem. És akinek szégyellnie kellene magát, az nem én és társaim vagyunk, hanem akik módszeresen ezt az állapotot előidézték, akiket nem von felelősségre ezért senki, és akik évek óta felváltva ülnek a trónszékben és nem változik semmi….

Idegen voltam, most is idegen vagyok, és már nem érdekel, ha ott is az leszek. Mert az értékrendem módosult. És csak ez számít, a fontossági sorrend!



Az én filozófiám az: Segíts magadon, az Isten is megsegít. Ő mellettem lesz, bármelyik országba megyek. És az én szülőföldem és hazám is Erdély marad. Ha bárki kérdezné, az volt az én hazám gyermekként, amíg a szegénységben is boldog voltam és a szüleim sem voltak kettéroppantva, meggyötörve még egy fizetés mellett sem. Amikor még ott sem marta a magyar a magyart és az összefogás nagyobb volt minden erőnél.




Bocsánat, ha valakit megbántottam vagy megsértettem, de ha más leírhatja a véleményét, talán egy lehetőséget én is kapok. Ígérem, nem írom le még egyszer!



Köszönöm, hogy megtiszteltél az időddel és elolvastad. Véleményedet szívesen elolvasom, nyitott vagyok bármilyen hozzászólásra.



Biggie

kedd, augusztus 18

Pótolhatatlan kincsek


https://www.facebook.com/photo.php?fbid=1024338840921453&set=gm.1656383267910801&type=1&theater"Bajban mutatkozik meg,
hogy ki jó barát, hisz jó
 körülmények közt van barát elég."

Euripidész


Ott leszek melletted én, mindig, meglásd!
Egy igaz testvér, az hű marad egy életen át,
a tejben, a vajban, a trében, a bajban,
emlékezz rá!

L. L. Junior



Kedves Pillangók!


A Lélekpillangó barátai - beszélgető csoportban augusztus 16-án, azaz két nappal ezelőtt, egy nagyon elkeseredett posztom volt. (A képre kattintva elolvasható és csatlakozni is érdemes, ha még nem vagy benne.) Tényleg segítségre volt szükségem, mert kimerültem és úgy éreztem, nem feltétlenül tudom megoldani egyedül a bennem feltorlódott gondokat. Rengeteg tanáccsal, üzenettel, történettel támogattátok törékeny lelkemet az elmúlt két napban. Most még jobban örülök, hogy a Ti segítségeteket kértem, amikor elbizonytalanodtam magamban és azokban, akiket szeretek. Az a sok elfogulatlan gondolat és pozitív energia bizony elért hozzám. Felnyitottátok a szemem és ezért nagyon hálás vagyok. És ha ez nem lenne elég, valamiért máshonnan is kaptam ma megerősítést. Én úgy érzem, Édesanyám nagyon vigyáz rám és tegnap kaptam tőle odafentről egy nyaklevest. 

Miért? Mert annyira kiborultam, hogy nem láttam a fától az erdőt. Már a hozzászólások is arra vezettek, hogy nem jól látom a dolgokat, de tegnap olyan történt, amit nem gondoltam még reggel. Már a megjegyzések, a más szemszögből elhangzó hasonló történetek is azt mesélték, hogy nem jól gondolom, nem igaz, amit leírtam, csak erőm fogytán mindenkire haragszom, még arra is, akire nem kellene. Aki pedig kétszínű és manipulált kihasználva gyengeségemet, még meg is sajnáltam, nem hogy észrevettem volna. A gyász és keserűség szül olyan kígyókat, amelyeket nem tudunk észrevenni, mert a szeretet leple eltakarja. Nem akart ő az lenni, de már késő. Engedett a csábításnak és az átváltozás megtörtént. Már nem is tudja, hogy azzá vált.

Miért fontos ez? Minek írom le? Mert példa. Lesz, akinek pozitív, lesz akinek negatív, ám mindenképpen példa. De még micsoda példa! Én Istenhívő ember vagyok, és nem hiszek a véletlenekben. Most nem voltam templomban, mert össze voltam törve és a 3 pupákból 2 még aludt. Nem volt szívem felkelteni őket, mert a meleg miatt rettentő későn aludtak el. Az elmúlt hét vasárnapján voltam és tudtam, hogy üzenetet kaptam, de akkor még nem tudtam, mire vélni, nem értettem teljesen. Az igeszakasz Márk evangéliumának 3. veséből szólt.

Márk 3:31-35 Jézus igazi rokonai

31 Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt.

32 Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: "Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!"

33 De ő így válaszolt nekik: "Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?"

34 És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: "Íme, az én anyám és az én

testvéreim.35 Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám."




Tiszteletes asszony csodásan kifejtette a lényeget. Nem az a családunk feltétlenül, aki vér szerinti rokonunk. Hanem az, aki feltétel nélkül szeret és hisz bennünk minden körülmények közözött. Természetesen elsősorban Jézusról szól ez, de tágabb értelemben rólunk. Hiszen ahogyan mondta is, nem mindenki kap akkora áldást, hogy gyermeke születhessen vagy testvére legyen. Akkor akit azzá fogad, az nem ugyanaz, csak azért, mert nem vér szerinti. Hányszor láttam már szépen, szeretettel gondozott fogadott gyermeket és hányszor láttam már földre tiport saját utódot. Hány testvér nem beszél évekig egymással és itt kezdődik a mai napom lényege. Hány barát több néha, mint egy testvér? És hányszor kerül kígyó a testvérek közé is?

Most jöttem csak rá, hogy az én hitem rendült meg, de a Testvérem és az Igaz Barátok feltétel nélküli szeretete nem csappant. Én tévedtem. A kígyó mérge elvette látásom és megingatott minden hitemben. Tegnap mégis mellettem volt, aki szeret. Mellettem volt lélekben az én mindig féltett távol levő Kishúgom. A közeli és távol levő barátaim minden szavukkal és tettükkel a segítségemre siettek, aggódtak és velem voltak szívvel, lélekkel. Mi ez, ha nem az én családom?

Mi a fontos ebből az egészből? Vajon az a barát, aki mellettem állt órák hosszat késő este a szakadó esőben és fuvarozott, miközben a családja mellett lett volna a helye? Vagy az a barát, aki tanácsokkal látott el messziről, hogy jól dönthessek? Vagy esetleg a testvér, aki nagyon távolról támogatott és vigasztalt végig, annak ellenére, hogy összevesztünk? Netán az idős hölgy, aki már ágyban volt, mikor a segítségét kértem már késő este, de azonnal jött és kérés, elvárás nélkül vigyázott a gyermekeimre?

NEM! A lényeg az, hogy nem szabadna meginognia hitünknek sem barátainkban, sem szeretteinkben, sem önmagunkban csak azért, mert elfáradunk, mert nagy a kísértés, hogy keserűségünket, kimerültségünket kitöltsük valakin. Az igazgyöngy sohasem lesz hamis. Csak mi kételkedünk, gyarló emberek folyton... Őrizzétek meg mindig az igaz barátaitokat, családtagjaitokat, akikben megbíztok, mert ezek a kincsek nem pótolhatóak!

Bízom benne, hogy az életem most már jóra fordul. Igyekszem gyöngyöket gyűjteni és nem kígyókat melengetni, megtanultam a leckét! És abban is bízom, jó példa ez másnak is és ezzel a bejegyzéssel meghálálhatom a számomra fontos embereknek, amit értem tettek. Köszönöm, hogy vagytok nekem!



"A szívem mélyén elhervadt már minden virág
De megtanultam, mit jelent egy igazán jó barát
Ha bajban vagyok, elég az, ha rá gondolhatok
Hisz nélküle már nem lehetnék az, ki most vagyok."

Halász Judit







csütörtök, június 25

Búcsúlevél az elhunytakért...



"A kötelék mely az igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm."

Richard Bach


Bevallom, amikor  elmentek 2 nap különbséggel és kellett néhány sort írnom a tiszteletes úrnak a temetésre, csak ültem napokig a gép előtt... Nem mintha nem lenne ezer meg ezer emlékem, de képtelen voltam leírni. Elvesztésük másfél hónapra Édesanyám után nagyon nehéz terhet jelent a lelkemnek és nehéz megfogalmazni röviden, mi a fontos. (Bevallom az Édesanyámról képtelen voltam még hasonlót írni...) Hiszen mi a fontos? Nagyon relatív és nagyon szubjektív. Nekem az emlékek, amíg ők neveltek, az érzések, amelyek feltörnek és kitekerik szívemet a helyéről, mert már nincsenek többé.... A tárgyaik, ahogyan válogatom őket, minden darabjuk egy emlék, egy történet, egy arc, egy mese.

De ha már rávettem magam, kicsit kibővítve megosztom veletek, mi a fontos nekem ezzel a két emberrel kapcsolatban a teljesség igénye nélkül... hiszen akkor nagyon hosszú lenne a mai írásom. Szeretnék egyben emléket is állítani ezzel két nagyszerű embernek, akiket nem pótolhat senki...


Fogadjátok szeretettel!


Elhunyt 1.: Vámossy Irén, szül. Grépály Irén (1925-2015)
Elhunyt 2.: Vámossy Lajos Ernő (1929-2015)
Házasságkötés: Szalárd 1954. március 6.




Grépály Irén, lánygyermek, feleség, édesanya, nagymama és dédmama 3. gyermekként (György, Anna, Irén, Ilona) érkezett a világra 1925. október 25-én Halmágyon, Erdély országban. Édesanyját korán elvesztette, amikor az 39. életévében járt. Így a testvérek egymást nevelgették, segítették, míg édesapjuk keményen dolgozott. Általános iskolába szülőfalujában járt, míg a gimnáziumot később Fogarason a zárdában végezte el szigorú szabályok között élve, egyenruhában, amiről sokat is mesélt. Ezután került Kolozsvárra, az agronómiára, ahol későbbi férjét megismerte.


Vámossy Lajos Ernő, egyedüli fiúgyermek, férj, apa, nagypapa és dédapa egyke gyermekként érkezett a világra 1929. január 12-én, Máramarosszigeten, Erdély országban. Gyermekkorát Belgiumban töltötte, ahol 5 évesen éles esze miatt korábban küldték iskolába, míg szülei a megélhetésért küzdöttek. 15 évesen visszaköltöztek szülővárosába, így a gimnáziumot már itt fejezte be. Ezután került ő is Kolozsvárra, az agronómiára, ahol későbbi feleségét megismerte.


Közös életük az egyetemen kezdődött Kolozsváron, ahol agronómusmérnöknek tanultak mindketten. Életüket hivatalosan is Szalárdon, első kihelyezett munkaállomásukon kötötték össze 1954. március 12-én. Itt született meg sokadik kudarc és nagy várakozás után után 7 hónapra egyetlen lánygyermekük Zita, aki később orvos lett, 2 unokával, 6 dédunokával ajándékozta meg őket és őelőttük 2015. március 28-án hosszú betegség és szenvedés után ment el.


Életük és munkájuk Szalárd után Halmágyra, sárkányba és végül Brassóba sodorta őket. De családjukról soha nem feledkeztek meg, rokonaikkal szoros kapcsolatot ápoltak mindkét fél részéről. Példát mutattak a családi összetartozásból, jóságból, munkabírásból, hitből, szeretetből és türelemből, melyet 61 évig, sírig tartó házasságuk is bizonyít. 

Mikor a munka 3 felé szólította kis családunkat, nagymamám hamarabb ment nyugdíjba, hogy vigyázhasson ránk. ide szeretném beszúrni az erről szóló bogbejegyzést, ami szívből szólt és részletezi jóságukat, önfeláldozásukat:


1994-ben áttelepült lányuk és annak családja után költöztek Magyarországra, Aszalóra, hogy többet lehessenek velünk. Míg kicsik voltunk, gyakrabban láttuk őket, majd elszólított bennünket húgommal az iskola, majd az élet, a munka, a családalapítás. De igyekeztünk gyakran hazajönni.

Új otthonukban is művész maradt a nagyapám. 
Fiatal korában az egyetem és a falu zenekarában játszott.Hihetetlen tehetségével húros, pengetős, billentyűs és fúvós hangszeren is játszott. minden hangszert meg tudott szólaltatni. És milyen módon!!! Ha ő játszott, mi csak ültünk és nem akartuk, hogy abbahagyja. Az a lelkesedés, életszeretet egybekötve a kötelességtudat már-már beteges meglétével egy egyedi művészt hoztak létre. Aszalón prezsbiter volt, énekkari tag és az idősek klubjának igen csak aktív tagja nyaralással, fellépésekkel.

És a zene csak az egyik. Bár mindig amatőr festő volt, gyönyörű képeket festett. Lehet, hogy elfogult vagyok, de mindig úgy gondoltam Isten adta tehetsége van, amiből én csak egy szeletkét örököltem. Zömében tájképeket, virágcsokrokat és állatokat festett képeslapokról, naptrákról, de van képe csikósról is vágtató lovakkal meg betyárokkal is a magyar pusztát idéző elemekkel. életében tudtommal csak két kiállítása volt, nagyon sajnálatos, hogy nem több.

Sohasem felejtem, mikor kicsik voltunk, óriásplakátokat rajzolt a TSZ-nek tussal. álmélkodva tátott szájjal figyeltük, hogyan rajzol, húzza a vékony és vastag vonalakat hatalmas precizitással. görbéket, egyeneseket... majd a hugicámmal mi is mindig vad rajzolásba kezdtünk a hatalmas asztal sarkán. Mi is művészek lettünk rögtön a kis firkáinkkal. csodás idők voltak...


Nagymamámmal sokat főzőcskéztünk együtt. Sátrat épített nekünk. Kivitt a szülőfalujába, Halmágyra, ahol a gyerek gyerek volt reggeltől estig. Ugráltunk a szénában, lovon ültünk, fára másztunk, bandáztunk a gyerekcsapattal. Megtanított varrni, kötni, egeret fogni és annyi versikét olvasott a pillangó könyvből, hogy már kívülről fújta. egyik legkedvesebb története volt, hogy nagyon fáradtan ült le este verset olvasni és kívülről kezdte mondani, bár a könyv ki volt nyitva. A 2 éves Hugicám azonban rögtön rászólt: "ne mondad, olvasszad, Nagyi"! milyen sokszor mesélte újra és újra sok más történet mellett, amire oly szívesen emlékezett vissza.



Nagyobbik unokájuk családjával a beteg édesanya és az idős nagyszülők közelébe költözött, hogy többet tudjon segíteni; kisebbik unokájuk egyre gyakrabban utazott fel egyedül vagy családjával a távoli Békéscsabáról, hogy örömöt okozzon, segítsen, de a betegséget és az idő múlását egyikünk sem tudta megállítani.






Időközben Lajos nagyapám rokonai sorban elmentek, Irénke mama részéről egy rablás áldozata lett fiútestvére, de még mindig őt gyászolja húga és nővére. És gyászolják mindkettőjüket unokáik, vejük, unokavejeik, 6 dédunokájuk és sok-sok rokon, barát és ismerős.



 Gyermekük elvesztésébe a Dédi mama belebetegedett. A gyász és a fájdalom 5 héttel később lánya után vitte, a dédi papa pedig 2 hétnyi további szenvedés után csatlakozott családjához. Kb. két hónap alatt veszített el a család 3 szeretett embert és lelkünkben óriási űrt hagytak.
De Isten akarata volt, nyugodjanak békében mielőbb….





"Mai napon nyílik újra
a túlvilági asztrál sík,
szeretteink, kik elhunytak,
léphetik át egy határig.

Gondolatom a gyertyafény
nesztelen repíti oda,
amikor még nagyapa élt,
akit nem feledek soha.

Alakja feltűnik tisztán,
s a fülembe cseng egy mondat:
"a becsületedre vigyázz" -
Ő ezt tartotta fontosnak.

Ó, már nagymamám is látom,
a kedves, törékeny asszonyt,
aki tudta, mire vágyom,
és sok szeretetet adott.

A sírkövüknél megállva,
amire két nevet véstek:
Vámossy Lajos és Grépály Irén
szívemben örökké élnek."

/Siska Enikő nyomán/





Szeretettel emlékezve: Biggie