csütörtök, június 25

Búcsúlevél az elhunytakért...



"A kötelék mely az igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm."

Richard Bach


Bevallom, amikor  elmentek 2 nap különbséggel és kellett néhány sort írnom a tiszteletes úrnak a temetésre, csak ültem napokig a gép előtt... Nem mintha nem lenne ezer meg ezer emlékem, de képtelen voltam leírni. Elvesztésük másfél hónapra Édesanyám után nagyon nehéz terhet jelent a lelkemnek és nehéz megfogalmazni röviden, mi a fontos. (Bevallom az Édesanyámról képtelen voltam még hasonlót írni...) Hiszen mi a fontos? Nagyon relatív és nagyon szubjektív. Nekem az emlékek, amíg ők neveltek, az érzések, amelyek feltörnek és kitekerik szívemet a helyéről, mert már nincsenek többé.... A tárgyaik, ahogyan válogatom őket, minden darabjuk egy emlék, egy történet, egy arc, egy mese.

De ha már rávettem magam, kicsit kibővítve megosztom veletek, mi a fontos nekem ezzel a két emberrel kapcsolatban a teljesség igénye nélkül... hiszen akkor nagyon hosszú lenne a mai írásom. Szeretnék egyben emléket is állítani ezzel két nagyszerű embernek, akiket nem pótolhat senki...


Fogadjátok szeretettel!


Elhunyt 1.: Vámossy Irén, szül. Grépály Irén (1925-2015)
Elhunyt 2.: Vámossy Lajos Ernő (1929-2015)
Házasságkötés: Szalárd 1954. március 6.




Grépály Irén, lánygyermek, feleség, édesanya, nagymama és dédmama 3. gyermekként (György, Anna, Irén, Ilona) érkezett a világra 1925. október 25-én Halmágyon, Erdély országban. Édesanyját korán elvesztette, amikor az 39. életévében járt. Így a testvérek egymást nevelgették, segítették, míg édesapjuk keményen dolgozott. Általános iskolába szülőfalujában járt, míg a gimnáziumot később Fogarason a zárdában végezte el szigorú szabályok között élve, egyenruhában, amiről sokat is mesélt. Ezután került Kolozsvárra, az agronómiára, ahol későbbi férjét megismerte.


Vámossy Lajos Ernő, egyedüli fiúgyermek, férj, apa, nagypapa és dédapa egyke gyermekként érkezett a világra 1929. január 12-én, Máramarosszigeten, Erdély országban. Gyermekkorát Belgiumban töltötte, ahol 5 évesen éles esze miatt korábban küldték iskolába, míg szülei a megélhetésért küzdöttek. 15 évesen visszaköltöztek szülővárosába, így a gimnáziumot már itt fejezte be. Ezután került ő is Kolozsvárra, az agronómiára, ahol későbbi feleségét megismerte.


Közös életük az egyetemen kezdődött Kolozsváron, ahol agronómusmérnöknek tanultak mindketten. Életüket hivatalosan is Szalárdon, első kihelyezett munkaállomásukon kötötték össze 1954. március 12-én. Itt született meg sokadik kudarc és nagy várakozás után után 7 hónapra egyetlen lánygyermekük Zita, aki később orvos lett, 2 unokával, 6 dédunokával ajándékozta meg őket és őelőttük 2015. március 28-án hosszú betegség és szenvedés után ment el.


Életük és munkájuk Szalárd után Halmágyra, sárkányba és végül Brassóba sodorta őket. De családjukról soha nem feledkeztek meg, rokonaikkal szoros kapcsolatot ápoltak mindkét fél részéről. Példát mutattak a családi összetartozásból, jóságból, munkabírásból, hitből, szeretetből és türelemből, melyet 61 évig, sírig tartó házasságuk is bizonyít. 

Mikor a munka 3 felé szólította kis családunkat, nagymamám hamarabb ment nyugdíjba, hogy vigyázhasson ránk. ide szeretném beszúrni az erről szóló bogbejegyzést, ami szívből szólt és részletezi jóságukat, önfeláldozásukat:


1994-ben áttelepült lányuk és annak családja után költöztek Magyarországra, Aszalóra, hogy többet lehessenek velünk. Míg kicsik voltunk, gyakrabban láttuk őket, majd elszólított bennünket húgommal az iskola, majd az élet, a munka, a családalapítás. De igyekeztünk gyakran hazajönni.

Új otthonukban is művész maradt a nagyapám. 
Fiatal korában az egyetem és a falu zenekarában játszott.Hihetetlen tehetségével húros, pengetős, billentyűs és fúvós hangszeren is játszott. minden hangszert meg tudott szólaltatni. És milyen módon!!! Ha ő játszott, mi csak ültünk és nem akartuk, hogy abbahagyja. Az a lelkesedés, életszeretet egybekötve a kötelességtudat már-már beteges meglétével egy egyedi művészt hoztak létre. Aszalón prezsbiter volt, énekkari tag és az idősek klubjának igen csak aktív tagja nyaralással, fellépésekkel.

És a zene csak az egyik. Bár mindig amatőr festő volt, gyönyörű képeket festett. Lehet, hogy elfogult vagyok, de mindig úgy gondoltam Isten adta tehetsége van, amiből én csak egy szeletkét örököltem. Zömében tájképeket, virágcsokrokat és állatokat festett képeslapokról, naptrákról, de van képe csikósról is vágtató lovakkal meg betyárokkal is a magyar pusztát idéző elemekkel. életében tudtommal csak két kiállítása volt, nagyon sajnálatos, hogy nem több.

Sohasem felejtem, mikor kicsik voltunk, óriásplakátokat rajzolt a TSZ-nek tussal. álmélkodva tátott szájjal figyeltük, hogyan rajzol, húzza a vékony és vastag vonalakat hatalmas precizitással. görbéket, egyeneseket... majd a hugicámmal mi is mindig vad rajzolásba kezdtünk a hatalmas asztal sarkán. Mi is művészek lettünk rögtön a kis firkáinkkal. csodás idők voltak...


Nagymamámmal sokat főzőcskéztünk együtt. Sátrat épített nekünk. Kivitt a szülőfalujába, Halmágyra, ahol a gyerek gyerek volt reggeltől estig. Ugráltunk a szénában, lovon ültünk, fára másztunk, bandáztunk a gyerekcsapattal. Megtanított varrni, kötni, egeret fogni és annyi versikét olvasott a pillangó könyvből, hogy már kívülről fújta. egyik legkedvesebb története volt, hogy nagyon fáradtan ült le este verset olvasni és kívülről kezdte mondani, bár a könyv ki volt nyitva. A 2 éves Hugicám azonban rögtön rászólt: "ne mondad, olvasszad, Nagyi"! milyen sokszor mesélte újra és újra sok más történet mellett, amire oly szívesen emlékezett vissza.



Nagyobbik unokájuk családjával a beteg édesanya és az idős nagyszülők közelébe költözött, hogy többet tudjon segíteni; kisebbik unokájuk egyre gyakrabban utazott fel egyedül vagy családjával a távoli Békéscsabáról, hogy örömöt okozzon, segítsen, de a betegséget és az idő múlását egyikünk sem tudta megállítani.






Időközben Lajos nagyapám rokonai sorban elmentek, Irénke mama részéről egy rablás áldozata lett fiútestvére, de még mindig őt gyászolja húga és nővére. És gyászolják mindkettőjüket unokáik, vejük, unokavejeik, 6 dédunokájuk és sok-sok rokon, barát és ismerős.



 Gyermekük elvesztésébe a Dédi mama belebetegedett. A gyász és a fájdalom 5 héttel később lánya után vitte, a dédi papa pedig 2 hétnyi további szenvedés után csatlakozott családjához. Kb. két hónap alatt veszített el a család 3 szeretett embert és lelkünkben óriási űrt hagytak.
De Isten akarata volt, nyugodjanak békében mielőbb….





"Mai napon nyílik újra
a túlvilági asztrál sík,
szeretteink, kik elhunytak,
léphetik át egy határig.

Gondolatom a gyertyafény
nesztelen repíti oda,
amikor még nagyapa élt,
akit nem feledek soha.

Alakja feltűnik tisztán,
s a fülembe cseng egy mondat:
"a becsületedre vigyázz" -
Ő ezt tartotta fontosnak.

Ó, már nagymamám is látom,
a kedves, törékeny asszonyt,
aki tudta, mire vágyom,
és sok szeretetet adott.

A sírkövüknél megállva,
amire két nevet véstek:
Vámossy Lajos és Grépály Irén
szívemben örökké élnek."

/Siska Enikő nyomán/





Szeretettel emlékezve: Biggie





1 megjegyzés:

  1. Kedves Zitu, Irénke néni nem Fogarason, hanem Nagyszebenben járt zárdába. A végzős képe nálam van. Elküldöm, ahogy Pali hazajön, ő segit. Szép a megemlékezés. Isten nyugtassa drága öregeket.Számomra második szüleim, Zita unokatestvérem pedig hugocskám volt.

    VálaszTörlés

Megjegyzés: