"Uram! adj nekik békét..."

Tudjátok, nekem egy másik országban, Erdélyben nyugszanak szeretett nagyszüleim, dédszüleim, rokonaink... Így csak itthon koszorúval, mécsesekkel emlékezünk és fotóalbumokat nézegetve mesélünk a gyerekeknek. Hiszen a gyökereknél nincs fontosabb. A lényeg, hogy a család együtt van és csak egymásra figyelünk, az élőkre és újra szívünkbe zárjuk elhunyt családtagjainkat.

Idén ezzel a koszorúval rójuk le tiszteletünket....

Ezzel a pár gondolattal szeretnék mindenkinek 

meghitt emlékezést, csendes, emlékekkel teli 

perceket kívánni szerettei körében!!!

"Millió csillag szikrát gyújt az égen,
Halottak napjára fényt hoznak élőkre
Ezernyi gyertyaláng világít a Földön,
imádkozunk némán lelkek üdvéért.
Uram! adj nekik békét az örök mezőkön,
testük - bár porrá lett - szívünkben örök élők."

http://aranylo-osz.lapunk.hu/

Ha változást akarsz, állj ki a sorból!!!!

Mert az az igazság, (...) hogy az emberekben

csak annyi jóság, annyi felebaráti szeretet él, 

amennyivel a pillanat 

gyönyörét fokozhatják. 

Az emberek - falkákba verődve vadásznak. 

Falkáik pusztítva végigszáguldanak a sivatagon, 

aztán üvöltve tűnnek el a vadonban. 

És veszni hagyják, aki elhull. 

Arcukat máz rejti, álarc, grimaszok.

/Virginia Woolf/

Nem véletlenül pont most ragadtam ismét „tollat”.

Egy hír felröppenése (egy a cikkek közül: http://index.hu/belfold/2013/08/04/elzartak_a_vizet_az_ozdi_romatelepen/) és az azt követő vitafórumok ihlettek újabb írásra.

Hihetetlen, mennyire különbözőek vagyunk. És még mielőtt valaki politikai véleménnyilvánításra számítana, megnyugtatom, nem szándékozom energiát és időt pocsékolni semmilyen politikai véleménnyilvánításra. Ez nem az a fórum.

Szóval egy zárt kör tagja vagyok és hát a hozzászólások alapján jöttem rá, ahányan vagyunk, annyi féle véleményünk van. És nem csak annyi véleményünk, hanem a temperamentum illetve, hogy kit mennyire mélyen érint a téma, azonnal felszínre tört. Biztos vagyok benne, hogy az enyémmel együtt számos cikk jelent és még jelenik meg majd, de bízom benne, én egy kivételes szemszögből tudok rávilágítani a témára.

Mondanom sem kell, volt ott hideg is meg meleg is, de csak visszafogottan szerencsére. Mégis hálás vagyok, hogy mindegyiket olvashattam. Természetesen volt aki rögtön a kissebségi kérdést vette elő egyik vagy másik végéről. Volt aki a naplopó munkakerülők, szegénység és szegénységtudat kérdését és persze nem maradhattak el kis hazánk vezetői, politikusai, képviselői sem. Egyszóval özönlöttek a vélemények. Ez nem új dolog ám, hiszen a mindennapokban is találkozunk hasonló véleményekkel, csak nem ilyen koncentráltan…

Én például Erdélyben születtem és rossz volt költözni 9 évesen. És mikor meghallom valakitől, ebben az országban minden lehetetlen, el kell menekülni, itt nincs jövő,  a falra tudnék mászni!!!! Sajnos valóban nem Kánaán és ne mindenki gazdag és okos és szép. De miért gondoljátok ti, akik így vélekedtek, hogy egy idegen országban, bevándorló idegenként olyan jó lesz nektek? Miből gondoljátok, hogy máshol jobb vagy hogy tárt karokkal várnak majd? Csak egy cikksorozat érvként: http://blog.erdely.ma/antalboglarka/2013/04/26/angliai-gyorstalpalo-1-resz/

http://blog.erdely.ma/antalboglarka/2013/05/04/gyorstalpalo-angliahoz-2-resz/

http://blog.erdely.ma/antalboglarka/2013/05/11/gyorstalpalo-angliahoz-3-resz/

Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, a rendszert hiába szidod, nem változtathatsz rajta. Mindig abból kell kihozni a legjobbat, ami éppen adva van (helyzet, rendszer, politika stb.) Egy másik bölcs ember szerint pedig egy fecske nem csinál nyarat.

Szerintem: egy fecske valóban nem csinál nyarat, de a változáshoz kell az első fecske. Majd a második, harmadik és így tovább.  A kérdésemre, na de ki fogja elkezdeni a változást a változtatást, ezt a választ kaptam:

„… én szeretném azt válaszolni a kérdésedre: "MI fogjuk elkezdeni. Kiegészítésül pedig mindarra, amit olvastam tőletek: Ha nem tartjuk természetesnek, hanem teszünk ellene leginkább úgy, hogy nem állunk be a sorba és ezt képviseljük is a környezetünk előtt, megtanuljuk, hogy hogyan lehet ennyi baj közt mégis becsületesen megélni …. előbb csak egy barátunk áll be mellénk a sok közül, aztán ő mellé is beáll egy és így tovább. Ez exponenciális növekedést eredményez, amelynek a hatását az első fecskék lehet, hogy nem fogják már megélni. De ha soha senki nem kezdi el, akkor soha nem lesz olyan világ a földön, amelyben mindannyian szívesen élnénk. Lehet, hogy így sem, mert az ember nem tagadhatja meg önmagát. De amíg én nem felelek meg mindig minden körülmények között azoknak az elvárásoknak, amiket másokkal szemben támasztok, akkor milyen alapon ítélek el másokat? "Az vesse rá az első követ..." És ezért nincs a politikának igazsága. Mert mindenki azzal az oldallal szimpatizál, amelyik inkább olyan "bűnöket" követ el, amelyeket ő is jogosnak tart. Amelynek az értékrendje az övéhez jobban hasonlít. De az emberek és a politika világában nincs olyan, hogy örökérvényű értékrend. Ezért nem lesz soha egyik politikai pártnak sem 100%-os a támogatottsága. És ezért nem látom én értelmét politikáról vitatkozni. Értékrendekről, véleményekről, látásmódról, tapasztalatokról BESZÉLGETNI lehet és kell, de csak nyitott, szeretetteljes szívvel. Egyéb esetben a vita veszekedést majd haragot és/vagy sértődöttséget és egyéb negatív érzelmeket képvisel. Utópisztikusan hangzik? Lehet. Naiv vagyok? Lehet. De inkább maradok naiv, mint tekintek vissza úgy az életemre, hogy azt sokkal kevesebb haraggal és konfliktussal is leélhettem volna. Ez az én értékrendem és szerény eszközeimmel ezért próbálok kiállni, ebben próbálok hiteles példát mutatni. Néha elveszem, de amíg a szemem a célon van, nem tévedhetek el nagyon.” (forrás a blogot író hölgytől: http://iranytucoaching.blogspot.hu/p/bemutatkozas_1.html)

Rég örültem ennyire, mert végre valaki ugyanazt gondolja, mint én. És azért idéztem, mert helyettem is tökéletesen megfogalmazta gondolataimat.

Ezúton is köszönöm neki még egyszer.

A hiba ott van, hogy tényleg beállunk a sorba. Azt gondoljuk ezzel leszünk mások szemében jók, népszerűek. És közben arra várunk, hogy valami változzon, jobb legyen. Ha mindenki a sorban áll, semmi nem fog változni.

Azelőtt pénzügyesként dolgoztam egy olyan vállalatnál, ahol tényleg az ember a fontos. Ahol nem az átverés a lényeg és ha kiérdemled, az eredmény meghozza gyümölcsét. A cég fejének ugyanaz volt mindig a mondanivalója az újaknak. Az amiről beszélek. Sohasem felejtem, mikor lerajzolta:

„Mennek a bárányok a sóbánya felé, farkas les rájuk. Egymásba bújva araszolnak, nehogy elkapja őket az ordas. Mert ha valaki kiáll a sorból és kimeg a védett körből lehet, hogy otthagyja a fogát. Így inkább araszol tovább, nem tudván, hová tart ugye, de így nem kap el a gonosz. Senki nem mondta, hogy tutira elkap és ott a víz meg a fű a körön kívül, de mégis ezt választják, mint mi emberek.”

Miért nem mer senki kezdeményezni??? Miért nem akar senki első fecske lenni???? Miért nem hisz senki annyira magában, hogy neki sikerülhet???

Pedig első fecske nélkül második sincs és harmadik sem.

Kellenek a jó pedagógusok, akik hisznek a munkájukban. Nekem ez az életem, ehhez értek. Meg is látszott az eredménye. Nagyon szerettek a gyerekek és erős 3-a, 4-es osztályt tudtam kihozni úgy, hogy ők akartak kitörni, jobbak lenni. Miért nem ezt az érzést adjuk tovább??? Ha más is így csinálná, esélyt adva a rosszabb helyzetből indulónak, nem itt tartanánk.

Az ózdi eset igen kis szelete a szegénység rosszul kezelésének. Ha nem állították meg időben a víz lopást vagy pazarlást, akkor most nem így kellene megoldani. Hiszen ott vannak dolgos emberek is, gyermekek és idősek is. Sokkal fontosabb lett volna a megelőzés. Hogy munkára bírjuk a dolgozni nem akarót, hogy iskolába járjon, akinek nincs kedve hozzá, hogy az elején szankcionáljuk és büntessük amit kell faji, etnikai, vallási hovatartozás nélkül!!!Vagyis az önkormányzat ugyanolyan hibás, mint azok, akik ezt kihasználták akár éveken át. Ha hagyunk valamit megtörténni, akár hosszabb távon, akkor ne akarjunk példát statuálni a leglehetetlenebb helyzetben azonnal. Annak nem eredménye lesz, hanem akár végzetes következménye.

A fokozatosság és elővigyázatosság, a tervezés, következetesség és számon kérés sokkal célravezetőbb, akár egy gyermekről, osztályról, városról, vagy országról beszélünk. És mindenkinek van lehetősége és lehetősége másnak esélyt adni. Ha ezt tennénk, elkezdődne valami….

"Én magyar vagyok, magyarnak születtem. 

Ez a hazám! Tudom, hogy itt van az otthonom 

és rajtam is múlik, hogy jobb lesz-e egyszer talán…

Nem kell hogy mellém állj, vagy egyetérts talán, 

de remélem az én nevem zeng majd egy új kor hajnalán. 

És ha gyermekeim jó példát látnak, 

talán ők is egy másik sorba állnak. 

S bár eredményét lehet meg nem érem, 

büszke leszek rá, ha ezért én is éltem…"

/M.V.Z./

A mi óvodánk

Kedves Olvasók!

Bevallom, ezt nem most írtam, de az egyik legkedvesebb írásom. Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki nagy változáson és viszontagságon ment keresztül, ahogy én és a kis családom. Mégis megtaláltuk új lakóhelyünkön is a boldogságot, többek között azt az óvodát, ahol gyermekeink a legjobb kezekben vannak. És talán kicsit mi, szülők is.

 "A gyermek szeme a jövő tükre. 

Jaj annak, aki elhomályosítja." (Juhász Gyula)

A mi óvodánk  

Pici lányunk óvodába jár, a mi óvodánkba. Ez nagyon fontos, mert Léna 2 évet járt bölcsibe Budapestre, majd ugyanott 2 évig a Micimackó óvodába és most a Bethánia ovi Csillagfény csoportjába. Itt minden más, személyesebb, családiasabb. Nagyon jól esett, hogy augusztusban meglátogattak minket az óvónénik. Így nem csak beestünk szeptemberben egy idegen környezetbe, hanem kedves, ismerős szempárok mosolyogtak ránk. Először fura volt, hogy évnyitó misére kell mennünk, de amikor ott voltunk, nagyon büszkék voltunk arra, hogy ehhez a közösséghez fogunk tartozni. Már akkor látszott, nem csak egy csoport, hanem egy összetartó kis csapat vár ránk.

Léna szívesen jár ide, minden héten olyan élményekkel gazdagodik, amit semmi nem pótolhat. A kalász szedés, a kenyérsütés, a táncház, az utazás lovaskocsin, a szőlőszüret, a répa húzgálás... Tele van kalandokkal és tapasztalatokkal, amik segítik őket a világ megismerésében. A kis óvodások aktív életet élnek, részt vesznek a város életében. Szépen szerepeltek a szüreti felvonuláson, és imádták a próbákat a sárkány ellen. A bográcsozással egybekötött hétpróba nagyon jól sikerült, mindenki jól érezte magát. A gyerekek itthon azt kérdezgették, mikor lesz megint. A szülőknek is kikapcsolódás volt egy nagyon fontos dolog mellett: együtt volt a család. A rohanó hétköznapokban nem jut időnk eleget velük lenni és ez jó alkalom volt erre.

Csakúgy, mint a lámpás felvonulás és vásár. Izgalommal készülődtünk és büszkén néztük a gyerekek rövid műsorát. A vásáron rengetegen voltak, kicsik és nagyok, és ismét együtt a család. Itt is éreztük, hogy egy közösség tagjai lettünk, összebarátkoztunk más családokkal, ami nagyon jól esik annak, aki idegenből jött. Sokat beszélgettünk, a gyerekek szaladgáltak. Mindenki óvta a lámpácskáját és a sok kis fény, mint megannyi csillag sétált végig gyermeki kacajjal csilingelve a kis utcákon. Szívmelengető volt, ahogy az időseknek énekeltünk, majd a nagy tábortűznél minden lélek összejött egy dal, egy koccintás erejéig. Nem is akaródzott hazaindulni....

Szent Miklóst várva ismét együttműködtünk, hogy a piciknek a szívében megmaradjon az öröm és a hagyomány. Ebben a rohanó modern világban nehéz megőrizni a hitet, a melegséget és ha nem vigyázunk hamar elillan az advent izgalma, az ünnepek meghittsége. Együttműködve az óvónénikkel a szent család és A két szúrós szőrű báránykával készültünk az ünnepre, így ajándékozva meg a tátott szájjal rácsodálkozó ovisokat. Megható volt, ahogy a végén simogatták a báránykákat, mintha tényleg a szent istállóban lennénk, érződött a szeretet. A gyerekek ajándékai, amit kis kezükkel készítettek még mindig ott díszelegnek talán az ablakban, mert ez felbecsülhetetlen érték a mi pici lányunktól. Másnap szintén olyan eseményben volt részünk, amiben még soha. A Szent Képet vittük el két befogadó családhoz. Mindkét helyen melegszívű, kedves vendéglátásban volt részünk, a háziak sok munkával és szeretettel készültek látogatásunkra. A közös éneklés, a kötetlen beszélgetések, a vidám hangulat és a gyerekek csivitelése, nevetése és a közös játék... Elmondhatatlan szavakkal, hogyan kovácsolja egy nagy családdá ezt a csoportot ez a szösszenetnyi pár óra is együtt. Az új évet is egy közös szánkózással indítottuk. Még sohasem esett ilyen jól a forralt bor és a pirítós kenyér.

Mindez nem csak annak köszönhető, hogy Emese és Éva néni mindent megtesz a csoportért, hanem annak is hogy év közben történeteikkel megjelenítik a gyerekeknek a régi szokásokat. Meséikkel a hitet, reményt szeretetet áthozzák nekünk a jelenbe. Jóságra, becsületre nevelik, tanítják gyermekeinket és a havonta létrejövő szülőin minket is bevonnak közös életükbe. Hiszen mind ugyanazért vagyunk itt: Hogy gyermekeinket felkészítsük az életre, értékeket adva magán és közösségi élethez, hogy ha majd felnőnek, boldog felnőttekké váljanak.

Hát ilyen a mi óvodánk...

Életrevaló gyerek....vagy nem, azaz tanítókról jót vagy semmit?

 "Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, 
hogyan viselkednek a közelében."

(Rudolf Steiner)

Most hadd kezdjem kivételesen azzal, miért írom ezt a bejegyzést. Sokadik hasonló negatív történet után, nem tudom megállni, hogy ki ne beszéljem magamból. Idézem a kiváltó okot, melyet egy közösségi oldal bejegyzésében találtam:

"Név nélkül adjuk közre a nekünk szóló megkeresést...
Egy pályakezdő, diplomás tanítónő vagyok, aki minap elküldött egy pályázatot egy tanítói álláshirdetésre. 2 hét múlva érkezett a válasz, nem felelek meg a követelményeknek, mert nincs szakmai tapasztalatom. Hogyan szerezzek tapasztalatot?
Fél évet dolgoztam szakmámban a gyakorlati helyemen, amit ott kényszerültem hagyni, mert ahol tudtak kihasználtak. 2 hónapig nem írtak velem szerződést, ezért kifizetni sem tudtak, gyakorlatilag feketén dolgoztam az iskolában. Amikor meg volt szerződésem úgy kalkulálták, hogy véletlenül se kapjak fizetést a szünetekre. Arról nem is beszélve, hogy a fizetésem a minimálbért sem érte el, mert azt mondták, ha ez az összeg nem felel meg nekem keresnek helyettem mást. Tudtam szükségem van a gyakorlatra, de egy idő után betelt a pohár, és ott hagytam őket.
Volt nagy sírás rívás, az én részemről és a gyerekek részéről is. A valósággá vált állom, hogy tanítok, ekkor szertefoszlott. Azóta is próbálom megtalálni a helyem, de nem tudok beletörődni, hogy nem kapok a szakmámban állást. Céltudatosan, már szakközépiskolában is pedagógiai szakmacsoportra jártam, azután a Debreceni Tanítóképzőben, ahol próbáltam magamból a maximumot kihozni, mind tanulás, mind gyakorlat terén. Ellentétben sok csoporttársammal, akiknek csak egy diploma kellett. Mindenki azt tanácsolja, legyek türelmes és ne adjam fel, mert előbb utóbb elérem a célomat, de félő, hogy most azért nem kellek, mert nincs gyakorlatom, később pedig majd arra hivatkoznak, hogy rég elhagytam az iskola padjait kizökkentem a tanultakból. Egyenlőre maradnak az emlékek, élmények amelyeket a féléves tanításom alatt szereztem. Azóta is sokszor álmodom, azt hogy gyerekek között vagyok és tanítok. Tanácsotokat szeretném kérni, hogy hogyan boldogulhat egy hasonló helyzetben lévő fiatal pedagógus a mai világban. És talán valakitől választ is arra, hogy miért nem kellenek a magyar iskolában a lelkes, hivatása iránt elhivatott, ötletekkel teli fiatal pedagógusok. Köszönöm, hogy elolvastátok levelem! Szép napot Kívánok!
Nos? Mit gondoltok?"

Fontos tudnotok, hogy lelkileg vérbeli tanítónéni vagyok és költözés miatt meg a pici fiunk miatt én is most keresek újra állást. Teljesen aktuális a téma számomra, de be kell vallanom, ennyire soha nem éreztem nehéznek, hogy elhelyezkedjek. Sem kezdőként, sem gyakorlott pedagógusként.

A másik, amiért háborgok, hogy milyen hozzászólások érkeznek egy ilyen cikkhez. Az író segítséget kért, erre olyan negatív, az egész világ ilyen, én is ilyen szerencsétlen vagyok és csak protekcióval lehet munkát találni megnyilvánulások jöttek, hogy nem lesz csoda ha tényleg szakmát vált szegény. Tisztelet annak a kevés kivételnek, aki velem együtt inkább buzdítani, lelkesíteni és tanácsot adni próbál. De ez sem sima ügy ám, mert a pozitív hozzászólásomat is leszólta valaki. Idézem a hozzászólásomat:

 "Én csak annyit tennék hozzá, nem mindegy, milyen pályázatot nyújtasz be és hogyan adod el magad. Higgyétek el, a megfogalmazás, a lelkesedés a kevés gyakorlatot is sokká teszi, ha ütősen van megírva a kísérőlevél. Én, bevallom nagy dumás vagyok :D és fősuli után is tíz körömmel kaptak utánam, majd szülés után is állásváltásnál. Sok állás van meghirdetve, szánja tok rá időt egyszer és meglesz az eredmény.  Szívesen segítek priviben ingyen, szívügyem az utánpótlás lelkesedésének megőrzése. Fel a fejjel és írjatok, ha szükségletek van segítségre! "

Reakció:

"Igen, valóban sok múlik a pályázaton, DE! A mi iskolánkban is azt látom, hogy a hülyéknek áll a világ, mert ők valakinek a valakijei. Nem akarom szegény kollégát elkeseríteni, de az a büdös nagy igazság a szakmában is, hogy csak protekciónak kell lenni, és mindegy mit "művelsz" az iskolában. A "bármit" kategóriát mindenki fantáziájára bízom! Mindenhol a protekció nélküli, lelkes, lelkiismeretes, még az egyre kevesebb fizetésünkért is, a munka és a gyerekek öröméért dolgozni akaró pedagógusnak nem jut óra, felajánlják neki a fél állást, lefokozzák udvari ügyeletesnek. Itt is mennyire meglátszik már, hogy mennyire rohadt világban élünk! De így kik fogják tanítani a saját gyerekeinket és legfőképpen: MIRE?"

Megjegyzem azok számára, akik nem jártasak a témában, hogy mióta a Tankerületek létrejöttek és nem intézménybe, hanem a sok intézményt összefogó tankerületbe kell a jelentkezést leadni, nincs lehetőség sok protekcióra. "...teljesen személytelenné vált a KLIK létezése óta az álláskeresés. NEM az igazgatók döntik el, kivel szeretnének dolgozni, ki lenne a megfelelő az iskolájukban, hanem pár hivatalnok a KLIK-ben... a benyújtott pályázatok alapján. Írhatsz bármit, nem tudod, hogyan döntenek. A város összes meghirdetett státuszára egy helyre mennek be az önéletrajzok+kísérő levél. Azt se tudják, kinek címezzék a motivációs levelet a jelentkezők. Lehet bármilyen tapasztalt, kiváló munkaerő, az életrajz dönt, és hogy mekkora keret van a bérére...." ahogyan szintén egy hozzászóló fogalmazott. 

De akárhogy is legyen, nem azért megyek tanítani, mert ezt akarom csinálni? Akkor nem kell ezt a pályát választani. Annyira sok a negatív pedagógus, aki egész nap csak nyafogni tud, hogy néha helyettük is szégyellem magam. Nem véletlenül ilyen rólunk a közvélemény. És természetesen az a legrosszabb, hogy aki nem ilyen, azt is egy kalap alá veszik a többivel.

Hát én nem hagyom magam. A gyerekeknek olyan tanító kell, aki elhivatottságból és nem a pénzért csinálja. Egyetértek azzal - félreértés ne essék -, hogy nagyon kevés a bére és megbecsülése a tanítónak. De a gyerkőcök miért hibásak érte? Miért őket büntetjük és játsszuk el a jövőjüket azzal, hogy elhagyjuk a pályát. Ők nem számítanak? Hát nem az én gyermekeimről és a tiédről van szó, kedves Olvasó???? Egyre butább felnőttek kerülnek ki az iskolapadból az olyan pedagógusok miatt, akik ilyen negatívan állnak hozzá. Az sem véletlen ám, hogy a pályakezdő egy becsületes Önéletrajzot nem tud megírni vagy hogy azt se tudja, hogy kell naplót vezetni egy osztályban. Mindenre megtanítják a gyerekeket, csak arra nem, hogyan legyenek jó szülők, hogyan gazdálkodjanak a pénzükkel, hogyan keressenek állást stb. Csak az életre nem tanítják meg őket. És szándékosan használom az "ők " személyes névmást, mert még véletlenül sem akarok ilyen pedagógusok vagy szülők közé tartozni.

Bevallom, biztosan sokan felháborodnak ezen a cikken, úgy gondolom, de mindenki tegye a szívére a kezét és saját magától kérdezzen. Nekem jó volt, hogy nem segítettek? Nekem jó, ha ilyen gyerekek kerülnek ki a kezeim közül? 

Sajnos érzem, indulatból írtam ezt a bejegyzést, ami nem jó, de kíváncsi vagyok mindenki, bárki, akárki véleményére!!! Hát nem a gyerekek a legfontosabbak, hogy munkánkkal boldog felnőtteket varázsoljunk belőlük??? Neked kedves Tanító-társam, nem ez a küldetésed????

Várom megjegyzésben minden szülő, pedagógus, olvasó véleményét őszintén!!!

"Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében."

(Rudolf Steiner)

Édes nagyszüleim...

"Nem az számít, hogy minek születik 

valaki, hanem az, hogy mivé nő fel."

Joanne Kathleen Rowling   

Amikor én kicsi voltam, az anyai nagymamámnál laktam. A nagymamák egyébként is a világ kincsei, de az én nagymamám a legnagyobb kincse a világnak.

Már említettem, hogy kis családunk egy időben külön volt. Édesanyám az orosz határ mellett, édesapám Kolozsváron, mi pedig Brassóban Nagyikáéknál. 3 év a földi mennyországban, ahol boldog gyerekek voltunk. Gyermekkorom egyik legszebb időszaka volt. A sok játék és mese mellett leckét kaptam jóságból, hitből, illemből....

Minden este, amikor a zongorán megvetette mamikám az ágyat, odakucorodott mellénk és felolvasott a Pillangó című könyvből, a magyar irodalom legkedvesebb gyermek verseinek gyűjteményéből. Sárga lapjai még most is ontják régi illatukat, melyek felidézik a kedves szavakat. A szavakat, amik csak Nagymamám szájából voltak ilyen dallamosak és kedvesek. Drága Nagyikám, ma is itt cseng hangod a fülemben...

Míg ott laktunk, szó szerint Nagyikám nevelt minket. Korábban ment nyugdíjba, hogy a szüleimnek segítve, vigyáz hasson ránk. Ennél jobb nem is történhetett volna velünk. A rohanó városi világot, ha csak 3 évre is, de felváltotta egy kertvárosi tündérvilág. Itt szabadon játszhattunk, mindenből kunyhót építettünk és ha játék közben megéheztünk, répát húztunk a kertből és jóízűen elrágcsáltuk. Mama nem haragudott, őrült hogy sok vitamint tömünk magunkba, még ha néha hasfájás is lett a vége. Mamikám kedvenc története, amikor kicipeltük a ház mögül a kétágú létrát és letakartuk rongyszőnyegekkel. A fokokra keresztbe deszkákat tettünk és oda becsücsülve játszottunk. Nagyikám kijött és keresett, sehol sem talált, kicsit talán meg is ilyedt, hogy hová lettünk. Aztán elárultak magunkat és nagy kő esett le a szívéről. Mindig azt mondja, leleményes gyerekek voltunk. Pedig csak jó helyen voltunk, jó időben...

Az én tudatom egy része akkor lett ilyen. Minden, ami jóság, kedvesség, tisztelet és hit van bennem, tőle kaptam. Attól az asszonytól, aki feladta a munkáját, hogy segítsen lányának és unokáinak. Ez valóban önfeláldozás. Nem tudom, mit érezhetett ő, vagy mennyire volt nehéz döntés neki, de remélem a sok csínytevés mellett, boldog pillanatokkal kárpótoltuk is a lemondásért.

Bizony, bizony sok borsot törtünk az orra alá. Emlékszem kergetett minket a nagy asztal körül a nappaliban egy pálcával, de nem tudott elkapni. Már nem tudom, milyen butaságot mondtunk vagy csináltunk Hugival, de ő sohasem ütött meg. Nagyon szeretett minket, nem tudott volna bántani.

És hát ne felejtsük ki Nagypapámat. Neki még dolgozni kellet járni, de amíg ott laktunk, mindent megtett, hogy örömet okozzon. Amikor megjelent az utca végén, csak úgy rohantunk elé. Mire hazaértünk két dolog közül valamelyik biztos már az unokák kezében fogyatkozott éppen. Az egyik, ha éppen frissen sütött kenyeret hozott, biztosan letörte a sarkát és mi azt majszolgattuk hazáig, miközben elmeséltük a napot. A másik az a fagyi volt, ami papírba csomagolva, ostyában volt és alig vártuk, hogy megegyük.

Különben Nagypapám nagy művész volt mindig.. Ha otthon volt, plakátokat rajzolt tussal. Csodaszép, kreatív tsz-es buzdító plakátokat. Kisgyermekként nem a rendszert láttuk benne vagy a pénzhiányt, hanem hogy milyen gyönyörűen húzza a vonalakat. Természetesen mi is ott sündörögtünk és hevesen rajzoltunk. Igyekeztünk a nyomdokaiba lépni. De még kicsik voltunk, nem értünk nyomába, ám a kreativitás alapjait megkaptuk tőle egy életre. Ha láttátok a munkáimat, ami jó benne, azt ő alapozta meg. Most próbálom neki megmutatni, hogy büszke legyen rám, de már nem igazán fogja fel minden szavamat és el is felejti azokat. Az Úr vigyázzon rá még hátralevő napjaiban és kíméljenek meg a szenvedéstől. Őt is és Nagyikát is. Időnként sírok, mikor elindulok tőlük haza. Nézem őket a visszapillantó tükörben és azért imádkozom, hogy ne szenvedjenek semmiben. Hogy ne bántja őket senki és ha el kell majd menniük, csendben menjenek el. Két ilyen jó ember nem érdemel semmi rosszat. Csak jót, gondoskodást, törődést, amilyet ők adtak családunknak egész életükben.

Becsüljétek meg az öregeket, mert kincsek ők. Nekem biztosan azok. Hálás vagyok nekik a törődésért, a nevelésért, a jóságukért és köszönöm nekik, hogy ennyi türelmet, időt fordítottak ránk. Próbálom meghálálni, de csekélyke ajándék, mit adhatok....

Szeretlek Titeket! Éljetek még sokáig kis családunk körében!!!

Péter Éva Erika

Két nyárfa

Két erős nyárfa, éjben hajladozó,

törzsükre bő ráncot cserzett az idő,

sárgult levél, benne szél, botladozó,

águkra moha és gombagyerek nő.

Tömény napsütés, áldásos szent eső,

zordon fagy vagdalta az ifjúságnak

tűnő éveit. Öregkor-verdeső.

Megérték. Ők intő példaként állnak,

töretlenül, a vad viharnak ellen,

szabadságvágynál erősebb megszokás...

Nekik az életük nem kellemetlen,

melegítő hit és makacs akarás.

El ne törjetek még, áldott két lélek!

Körülöttetek az apró rokonok,

nem számolgatom évgyűrűtök, minek?

Karjaitok alá szívemmel bújok...

Adni nektek én még sokat nem tudok,

megnézem néha, hogy öntözött az ég,

bánatom, szépem elviszem hozzátok,

válaszotok az, amit kimondanék.

Tőletek tanulom a bátorságot,

sóhajtotok reám reményt küzdeni,

őrizzem a megszerzett boldogságot,

Istenben bízzak... Nem hagytok csüggedni.

Letörlöm rólatok az idő porát,

éljetek még sokáig, hogy örvendjünk!

Én elrejtem messze azt a rút kaszát,

még hajladozzatok sokáig nekünk...

Nő, feleség, anya, munkaerő...

"Én három személy vagyok, attól függően, hogy épp kivel vagyok.

 Az Ártatlan Kislány, aki csodálattal bámulja a férfit, 

és úgy tesz, mintha lenyűgöznék hetvenkedő 

történetei a hatalomról és a dicsőségről. 

A Végzet Asszonya, aki azonnal lecsap azokra, 

akik bizonytalanok, átveszi felettük az irányítást, 

és kielégíti a vágyaikat, hiszen nekik már

semmi mással nem kell törődniük. 

Végül pedig a Megértő Anya, aki gondját viseli mindazoknak,

 akik vigaszra és törődésre szorulnak, 

úgy tesz, mintha megértené őket, de a panaszok egyik fülén be – a másikon ki. 

Maga melyiket szeretné megismerni?"

Paulo Coelho

Nő, feleség, anya, munkaerő...

Hogy miért éppen ez a téma? Fogadott Tesómmal beszélgettem ma kétszer is és újra késztetést kezdtem érezni a téma kifejtésére, hogyan látom én. Sokszor beszélgetek magukat 5-6 felé szakítani próbáló hölgyekkel, néha én is az vagyok. De nem tartom jónak, sőt bosszant időnként a téma...

Nem tudom, milyen emberek is voltak azok a nők, akik egyenjogúságot kértek, de minden bántás nélkül valamit rosszul csináltak. Szerintem igencsak a ló másik oldalára estünk, olyan elvárásokkal, amelyek teljesíthetetlenek. A hozzám hasonló hölgyek szemszögéből szeretném kicsit kitárni a kaput, mert már én is ott tartok, hogy a megfelelési kényszer miatt már pszichológushoz kellene járnom mások szerint. Ez nem csoda, hiszen egy személyben szeretnék tökéletes anya, feleség, lánygyermek, takarítónő, házvezetőnő, szakács, a család lelki szennyesládája, jó tanító (munkaerő), szülő és pedagógus úgy, hogy közben megőrzöm nőiességemet, helyrehozom az alakomat (tornázni járok) és másodállást is vállalok, nehogy baj történjen.

A nagy egyenlőségnek az lett a következménye, hogy a férfiak feladata az maradt, ami volt, míg a nők kaptak még párat a nyakukba természetesen az elvárásokkal együtt. És bár minden porcikámmal a hátrányos megkülönböztetés ellen vagyok, én sem biztos hogy alkalmaznék egy 6-7 felé szakadni akaró édesanyát 3 gyerek mellől, mert nem biztos, hogy   az otthoni és egyéb gondjai, gondolatai, megfelelési kényszere miatt oda tud figyelni arra, ami ott a dolga. Egy ilyen anya, mint én nehezen tudja otthon hagyni a gondokat és átkapcsolni az agyát a munkahelyére. Bocsánat, hogy ezt mondom, de a legjobb példám a közelmúltban: a kórházi osztály vezetékes telefonja folyamatosan a nővérkék családtagjai miatt volt hangos (mit vegyek fel, bevásárlólista, hol a zoknim, stb.) Megértő anyaként is zavart, mert mi van ha nekem lenne szükségem rájuk az ott fekvő beteg gyerekem miatt.

Irigylésre méltó kivételek persze vannak, de annak hosszas szellemi és lelki gyakorlat az előzménye, amit a már említett feladatok mellett kell elvégezni. Kinek akarunk ennyire megfelelni?????

Szóval.... a fogadott Tesókámnak is azt ecseteltem ma éppen, hogy én minden nap, ha tehetem, alszom délután a gyerkőcökkel. Bűn-e lefeküdni és pihenni nappal? Jól megy nekem? Nincs dolgom? De van.... Mindenkinek van. De ha hulla fáradtan várom a páromat haza és pattannak az idegek estére, akkor a gyerekeken és a szeretett társon fogom kitölteni, ahelyett, hogy a kevés együtt töltött percünk értékes beszélgetéssel, játékkal, mozival telne.

A másik ilyen idekapcsolható pont az este. Nálunk mindhárom gyerkőc (7, 6, 1) alszik fél kilenckor a tanév ideje alatt. Így nyerünk apával a nyárhoz képest 1,5 órát. Az elején nem is tudtunk, mit kezdeni a nagy szabadsággal. Sok ismerősöm, mint délutáni alvás idején, azt mondja, gyorsan megcsinálom a dolgomat, mert most alszanak. DE akkor a napnak melyik része az ÉN rész? Vagy Én, aki ennyi felé szakadok, nem érdemlek annyit az élettől, a családtól és legfőképpen magamtól, hogy valamikor magammal törődjek. Olvassak, zenét hallgassak, megnézzek egy jó filmet, odabújjak apához, mert jól esik néha dorombolni, vagy csak szundítsak egyet? Akkor nem csoda, hogy ennyi kiégett anya, nő, pedagógus és még sorolhatnám....

Nálunk alapszabály: az este apáé és anyáé, főleg nyáron. Mikor a Picúr elalszik, a nagyoknak be kell vonulni a szobájukba és lefoglalni magukat. Hozzá kell szokniuk, hogy ők életünk értelmei, de pihenés nélkül nem tudunk értékes időt velük tölteni. Ha az ember kicsi kortól bevezeti ezt, nem fogja esténként a saját gyerekeitől a haját tépni.

Iskolaidőben könnyebb, mert korábban alszanak el, ott nincs is gond anya és apa idejével.

De mint mondtam, ebben az időben, legyen bármilyen évszak, anya nem mos, főz, takarít már. Mert az a pihenő idő és apa ideje.

Higgyétek el, nem kell tökéletes feleségnek lenni, elég ha jó vagy. Nem szuper anyu kell, csak jó anya. És sorolhatnám. Nem vagyok életmód tanácsadó  de sokaktól olvasok, tanulok. Mindegyik tanácsadónak és coach-nak egy fontos tanácsa van, ami mindenkire vonatkozik: kis tervezéssel, előregondolással megoldható minden a tökéletesség igénye nélkül. Tisztelnünk és szeretnünk kell magunkat annyira, hogy magunkra is jusson idő. 

Fogj kezdetnek egy papírdarabot és tervezd meg a holnapi napot. Később, ha belejössz, előrébb és előrébb is gondolkodhatsz. Sokkal jobban fog menni a munka és egy idő után kevesebb stressz ér majd az összevisszaság miatt.

Ti nem így gondoljátok?

Ime linkek, ahonnan otthonról is kaphattok útmutatást: 

http://www.vidirita.com/

http://www.vidirita.com/letoltheto-konyvek/

http://www.mywaycoaching.hu/

http://www.gazdagmami.hu/rolam

Én sokat tanultam tőlük. Nektek hogy tetszenek? 

Cél, új élet

"Céljaink adnak értelmet a reggeli felkelésnek,
 ezek hajtanak egész nap. A célok felszínre 
hozzák a mélyben rejlő értékeket."

Harvey Mackay



Fura dolog a cél... De nélküle semmi vagy. 

Sokan összetévesztik a célokat az álmokkal. Ezért nem is valósulnak meg. Álmodozni bármiről lehet: arról, hogy hercegnő vagy egy mesében, hogy 8 lábad van és pók vagy, bármiről, ami a valóságban elérhetetlen.

De ha azt akarjuk, hogy megvalósuljon, akkor célokat kell kitűznünk. Olyan célokat, amikhez meg tudjuk tervezni az utat, a szükséges időt és ki tudjuk találni az eszközöket is, amelyekkel elérjük. Tudom sokan azt mondják most, elcsépelt ócska duma, minden harmadik nagyokos ezt fújja, pedig ahhoz se pénzem nincs sem elég időm stb.

Nem vagyok sem tréner, sem oktató, de azt tudom, mit jelent megvalósítani a céljaidat. Hadd meséljem el nektek, miért mondom, mire gondolok....

Az én szüleim, akikről sokszor nem csak jót mondok, a legjobb példái és példa mutatói a célok elérésének. Bár ma már nem olyanok, mint akkor, de az évek fölöttük is elszálltak. Mégis szeretném elmondani, elmesélni, milyen nagyszerű célmegvalósítók voltak. Bárcsak ma is azok lennének!

24 évvel ezelőtt, egy hideg decemberi reggelen nagyon korán keltünk. Kolozsvár szívében felöltöztünk és hatalmas bőröndjeinkkel levonultunk a ház elé, ahol Marci bácsi vár minket kis autójával, hogy kivigyen az állomásra. Én kilenc éves voltam, a Hugicám hét. Nem sokat értettünk abból, mi történik, csak azt tudtuk, hogy valami nagyon fontos és hogy hosszú útra megyünk. A felnőttek nagyon izgatottak, idegesek és zaklatottak voltak...

"Megvannak az útlevelek?" "A konténer papírjai?" "A vonatjegyeket betetted?

Ilyen és ehhez hasonló halk mondatok hangzottak el, miközben bekerültek a kisautóba a csomagok és a sötétben gurulni kezdtünk az állomás felé. Nagyon korán volt. Az állomáson épp hogy egy-két forgalomirányító sétálgatott nyakát kabátjába húzva a hideg elől. Minden ködös és csendes volt. Lassan kicipekedtek szüleink a peronra és fürkészték a kiírásokat, és figyelték a hangosbemondót, nehogy rossz helyen legyünk...

Én úgy emlékszem, már ott voltak a nagyszülők és ugyanolyan izgatottak, de legalább annyira szomorúak is voltak. Már nem tudom, hogyan szálltunk fel a vonatra, de azt tudom, hogy a felnőttek sírtak. Akkor nem értettem, miért. Most viszont leírni sem tudom könnyek nélkül. Most már tudom, hogy azon a hideg reggelen indultunk el, hogy Kolozsvárt Magyarországra cseréljük és egy új otthonban új hazában új életet kezdjünk...

De a történet nem itt kezdődik. Két évvel korábban kezdődött, amikor a szüleim nagy döntést hoztak.  Ezt azét tették, mert nem élhettek akkor ott olyan életet, amilyet szerettek volna. Tudniillik édesanyám nem dolgozott. Nem dolgozott, mert orvosként nem választhatott az egyetem után munkahelyet. Oda kellett mennie, ahova helyezték és hát a magyarokat nem éppen a legjobb helyekre küldték, ahol még áram sem volt. Barlád (románul Bârlad) a Moldvai hátságon, a Bârlad folyó mentén fekszik. Ott dolgozott, ott lakott, így mi gyerkőcök Brassóban nevelkedtünk a nagyikánál, édesapám pedig Kolozsváron dolgozni járt. A család 3 felé volt. Kérdezem én, hogyan család ez így? Édesanyámék is így gondolták, anyukám feladta a munkáját, hazaköltöztünk és éltünk édesapám fizetéséből, amit az ottani távközlésnél keresett. Volt lakáshitel, jegyrendszer és élelmiszerhiány. Csak szemléltetésként: egy hónapban fejenként járt 2 tojás. 
Elsőre viccesnek hangozhat, de nem volt az. Ha bármilyen silány minőségű hús, tojás stb. érkezett a boltba, a szomszédok s.o.s.értesítették egymást nemzetiségtől, hovatartozástól függetlenül és mentek sorba állni. Ennek 3 féle kimenetele volt. Vagy együtt álltunk óvodásként sorban édesanyánkkal, vagy a szomszéd vállalta a többiek gyerekeit (ez ritka volt, mert akkor a fejkótát ő nem kapta volna meg), vagy órákra egyedül maradtunk bezárva a Hugicámmal felügyelet nélkül. Isten vigyázott ránk, hogy semmi végzetes nem történt. Édesanyám közben borsónyi gyomorral próbálta megszerezni a betevőt.

A mindennapos harc után az élelemért, folyton azon gondolkodtak, hogyan, miből élünk majd, miből taníttatnak majd, mi lesz velünk. A szeretet tartotta össze a családot, tudnék mesélni, de azt máskor.

Azelőtt többször jártak Magyarországon barátoknál, rokonoknál,  ismerősöknél. Sokan mondták, gyertek át, jobb lesz. Addig mondták, míg Apukám és Anyukám elszánta magát hosszas gondolkodás után. Tudták veszélyes, de nincs visszaút. Sok ismerősünk tévhitével ellentétben, az áttelepülés mellett döntöttek a szökés helyett. Az akkori szabályok és törvények szerint befogadót kaptak egy magyarországi lelkész házaspártól, azzal tudták elindítani a hivatalos áttelepülési procedúrát. Borzasztó volt. Kisgyermekként órákat álltam sorba a hivatalokban egy egy aláírásért, miközben szüleim hol kávét, hol pálinkát szorongattak egy zacskóban. Esetleg csokoládét, déligyümölcsöt, mikor mi volt, hogy meglegyen az aláírás. De ha ez nem elég, minden nap azt hallgattuk, ne  mondjuk senkinek, nehogy baj legyen. Féltek és mi éreztük, anélkül, hogy mondták volna. 

Összeszedték az utolsó két hétben a házat, bepakolták a megengedett egy garnitúra bútort, x kg ruhát és amit lehetett. Eközben mi apai nagyanyánk óvó szárnyai alatt voltunk, Isten nyugtassa, hogy ne lássuk, mit csinálnak. És lám ismét ömlik a könnyem, alig látom a képernyőt. De sok borsot törtünk szegény Nagymamám orra alá az alatt a két hét alatt. Nem igazán fogtuk fel, soha többé nem látjuk barátainkat, osztálytársainkat, pedig el búcsúztunk. Most már tudom, ennél rosszabb nem történhet kisgyermekkel. Földönfutónak éreztük magunkat, olyan közel kerültünk akkor a testvéremmel egymáshoz, amennyire testvér kerülhet. Csak mi maradtunk egymásnak.

A szüleim eltökéltek voltak és tudták, mi a céljuk. a veszély, a szomorúság, a harc ellenére új életet, jobb lehetőségeket akartak kis családunknak és ezért mindent megtettek. Amikor megtudták, eljövünk, Édesapámat odatették árkot ásni. Már nem telefont szerelt. De ez és a hasonló rosszindulatú dolgok sem tántoríthatták el attól, hogy családjának jobb életet akarjon. Csak ásott, de közben az új élet lebegett szemei előtt. Ez tartotta benne a lelket.
Hát mi ez, ha nem céltudatosság.

És igen. Elköszöntünk, áttelepültünk, új életet kezdtünk. Hogy valóban jobb lett-e, az egy másik történet. De a céljukat elérték, hiszen anyagilag jobb lett és nem kellett románul kérni a boltban a kenyeret 5 óra sorban állás után. Vagyis célba értek.

Ez mindig is példa lesz számomra a kitartásról, a céltudatosságról.
Hálás vagyok nekik azért, amit tettek. Sokat jelentett, hogy ők így döntöttek.

Vajon akik most azért nyafognak, hogy ez nekem nem fog sikerülni, én ezt nem tudom, nincs elég pénzem, kibírnának-e egy ilyen próbát??????

Küzdjetek és harcoljatok a céljaitokért, mert álmaitok álmok maradnak. Pedig elegendő akarattal és elszántsággal nincs ledönthetetlen fal egy ember előtt....

Érd el a csillagokat és tegyél velük, amit szeretnél, mert ha hiszel magadban, mindenre képes vagy!!! Én is az vagyok!  

Törődés

Tényleg elkezdődött a nyár.... A maga gondjaival, kudarcaival. A szokásos vitákkal, nyafogással, egész napos vitákkal.

Minden a szokásos nyári kerékvágásban kezdődik. Nagy a meleg, a gyerekek vagy veszekednek vagy árulkodnak. Ha csend van, tuti tévéznek. Mire eljön az este, a nap olyan rosszul zárul, ahogy csak lehet. Morcosan, dacosan, bánatosan... :(

Elmondom, miért lett megint így, csak mert ideje tanulnom a hibámból.

1. Rossz sorrendet állítottam fel. Úgy gondoltam, előbb rendbe kell tenni a lakást, mindent puccba vágni és utána jöhetnek a közös programok.

2. Nem vettem figyelembe, hogy a gyerekeknek fontosabb lenne, hogy velük legyek, mint hogy az összes ruha el legyen rakodva.

3. Ráadásul a saját fáradtságom miatt elfelejtettem, milyen értékes az a kevés segítség is, amit ők eddig adtak az én kérésemre.

Most úgy érzem, igazságtalan voltam, mert ők próbáltak igyekezni, de én telhetetlen maradtam. Hiszen mi lehetne fontosabb, mint hogy megkapják a pozitív visszajelzést és az édesanyjukkal lehessenek.

Mindezek ellenére, nem gondolom, hogy rossz anya lennék. Csupán abba a hibába estem, amit másoknál azonnal észreveszek, elítélek: megfeledkezve magamról, fontosabbak voltak a saját gondjaim és a fránya házimunka. Mert folyton meg akarok felelni és 3 gyerkőccel itthon sokkal nehezebb.

De kinek akarok megfelelni a közös boldogságunk árán? Vajon akarok-e olyan anya lenni, mint akiket egyébként helytelenül megítélek? Nem kellene...

Ezek a pillanatok hamar elmúlnak és nem pótolhatom őket, ha már 20 évesek. Arról nem is beszélve, hogy mennyire meghatározza a gyerekek jövőjét, gondolkodását a gyermekkori élmények hiánya vagy megléte. Azt, hogyan állnak majd hozzá dolgokhoz, milyen apa- és anyaképet visznek tovább.

Azt hiszem holnaptól igyekszem majd figyelni az érzéseikre is és minél több időt velük tölteni. Ti mit csináltok nyári szünet idején a gyerekekkel közösen?

https://www.facebook.com/boldoggyerekek