"Mifelénk a halottak napja a legfontosabb
ünnep (...). Ilyenkor
tízmillió gyertya gyúl,
a holtak szellemei kikelnek
a sírból és karöltve
járnak körbe,
mindenki felkerekedik,
hogy találkozzék a halottaival,
azok meg üdvözlik az élőket."
Andy Mulligan
Most, hogy lassan közeledik a halottainkra való megemlékezés, szeretném először elmondani, miért nem mindegy, melyiket ünnepeljük, majd kicsit a saját gondolataimat hozzáfűzni. Fontos tudni, hogy a halloween, a mindenszentek illetve a halottak napja nem csak, hogy nem ugyanaz az ünnep, de más-más napra is esik és egészen másra emlékezünk a három napon. Némi magyarázathoz a Wikipédiát hívtam segítségül saját magam és mindenki számára.
Október 31.
"A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg október 31. éjszakáján, bár mára már az egész világon elterjedt. Az ünnep őse a pogány kelta boszorkányok, kísértetek és egyéb démonok ünnepe a samhain volt október 31-én, amely egy kelta halálisten, a druidák istene Crom Cruach kultuszában gyökerezik. A május 1-jei beltane ünnep az október 31-ei samhain ünnep „ellenpontjaként” az esztendő „napos” felének eljövetelét jelentette, amin emberáldozatokat is bemutattak a druidák. A Halloween ünnepben idővel összemosódott a római Pomona, a gyümölcsfák és kertek istennőjének ünnepe és a Parentalia, a holtak tiszteletének szánt nap, a Lemuralia ünnep, ami a római vallásban olyan ünnep volt, amelynek során az ókori rómaiak ördögűzési rítusokat hajtottak végre, hogy kiűzzék a halottak rosszakaratú és félelmetes szellemeit a házaikból, valamint a pogány kelta samhain ünnep, amit október 31-én tartottak, amit ők az óév utolsó napjának is tekintettek. A druidák hite szerint a szellemek, azok közül is inkább a gonoszak, ilyenkor látogattak fel az élő emberekhez az alvilágból."
November 1.
"A mindenszentek vagy mindenszentek napja (röviden mindszent; latinul Festum Omnium Sanctorum) az üdvözült lelkek emléknapja, melyet a katolikus keresztény világ november 1-jén ünnepel. Ekkléziológiailag a megdicsőült Egyház (latinul ecclesia triumphans) ünnepe. Az ünnep 741-ben, III. Gergely pápa idején jelent meg először a megemlékezés napjaként. Jámbor Lajos frank császár 835-ben IV. Gergely pápa engedélyével már hivatalosan is elismerte az új ünnepet. Egyetemes ünneppé IV. Gergely pápa tette 844-ben. A katolikus és az ortodox keresztény egyházak ünnepe Magyarországon 2000-től újra munkaszüneti nap."
November 2.
"A halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnep. A katolikusok november 2-án tartják, ekkléziológiailag a szenvedő Egyház (ecclesia patiens) ünnepe, a Mindenszentek főünnepet követő ünnepnap. Ezen a napon sokan gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére, és felkeresik a temetőkben hozzátartozóik sírját. Magyarországon a halottak napja fokozatosan vált a katolikus egyház ünnepnapjából - általános, felekezetektől független - az elhunytakról való megemlékezés napjává."
Amikor még kicsi voltam és Kolozsváron, szülővárosomban laktunk, minden évben november elsején kilátogattunk a Házsongárdi temetőbe. De nem csak mi négyen a szüleimmel és a hugicámmal, hanem az egész nagy család. Nagyszülők, gyerekek, unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik.... 
Gyermekként nagyon vártam ezt a napot. Ünnepi hangulat költözött a szívembe, a kapunál árusoktól lehetett simi labdát és cukorba mártott almát venni és amint a temetőbe léptünk, egy másik világ tárult elénk. Olyan nagy volt a temető, hogy nem mertünk előreszaladni, nehogy eltévedjünk. A kaputól a sírokig együtt mentünk és mikor már ismerős volt a terep, szaladgálni, játszani kezdtünk. Gesztenyét gyűjtöttünk, falevelet szedtünk, míg szüleink megszépítették a sírokat. Virágokat és gyertyákat tettek rájuk. Az este végén mi kicsikék is elcsendesedtünk, mi is meggyújtottunk egy-egy gyertyát... Óvatosan kellett, nehogy a viasz megégessen, először csöpögtetni, aztán rátenni, tanítgatott édesanyám. Miután imádkoztunk, csendesen hazaballagtunk és még valamelyik családnál összegyűlve meleg italok mellett beszélgettek mellettünk tovább a felnőttek.
Világításkor nagyon sokan voltak abban a hatalmas temetőben. Ezer meg ezer lángocska hívogatta a lelkeket emlékezni, hívogatta elhunyt szeretteinket elő, hogy velünk legyenek, mutatta az utat a sötétben a család és a szeretet, az összetartozás felé. Azon a napon azok is beszéltek egymással, akik előtte haragudtak egymásra. A gyermekek halk kuncogása, a lehullott levelek aromája, ami keveredett a gyertyák illatával gyermekkorom egyik legkedvesebb emléke. Szeretnék újra gyerekként ott lenni, gondtalanul szaladgálni és együtt lenni a családdal....
De már nem lehet. Sokan közülük végleg odaköltöztek, elfoglalva már végső nyughelyüket. Az élők - engem is beleértve, - a világ minden tájára szerteszét költöztek. Nagyon hiányoznak. Hiányzik az együttlét, a család, akik eltávoztak és akik távol vannak. De tovább kell lépnem. Hiszen gyermekeim vannak, és most már nekem kell megtanítanom őket arra, hol vannak a gyökereik, honnan származnak és hogyan tudnak emlékezni rájuk. Fel kell készítenem őket arra is, hogy idős vagy beteg családtagjaink nemsokára ha elmennek, el tudják fogadni és el tudják engedni őket. Bár nehéz szívvel írok most is és teszem majd a dolgom, feladatom van. Méghozzá fontos. És nekik én döntöm el, hogy mit mutatok, adok tovább erről a világról. És ebbe beletartozik az emlékezés, a gyász, az elfogadás is....
Sajnos még kicsik, még nem vihetem Kolozsvárig őket. Még nem tudom nekik megmutatni, milyen is, amikor ott minden gyertya ég. És bár az eszemmel tudom, nem úgy fogom magam érezni, mint kisgyermekként, el fogunk menni egy-két év múlva világítani a Házsongárdi temetőbe. És gyertyát gyújtunk majd és megmutatom minden ősünk sírját, akié ott található. Megmutatom majd a híres költők, írók, nagy emberek sírjait is, akik ott nyugszanak....
Ám addig be kell érnem az itthoni emlékezéssel. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én szorulok erre a megoldásra. Úgy gondolom, sokan hozzám hasonlóan nem tehetik meg, hogy minden elhunyt sírját minden évben sorba látogatják. A mai világban ez szinte lehetetlen, ha messze vannak, és nem is egy helyen.
Csak azt tudom elmondani, mi hogyan próbáljuk meg az ünnepet meghitté tenni és célját elérve szeretteinkre emlékezni. Minden évben összegyűlünk a mamáéknál vagy a mi otthonunkban. Gyertyákat gyújtunk egy koszorú köré és némi forró kortyolni való mellett végiglapozzuk az összes fényképalbumot. Elmeséljük a gyerekeknek, ki kicsoda, kinek a kije volt. Vicces és szomorú történeteket mesélünk el, amelyek emlékezetesek voltak és felidézzük, miért voltak ők nagyon fontosak nekünk. Időnként előtte körbesétáljunk a picikkel a helyi temetőt, hiszen a varázst csak így tudjuk átadni. Kislányom mindig elsírja magát, ha gyermeksírokat látunk. De mindketten folyamatosan kérdeznek, kíváncsiskodnak és mi legjobb tudásunk szerint próbálunk meg válaszolni. Egy a lényeg: hogy átadjuk, honnan jöttek és hová mennek, hogy mi az élet rendje és hogy szeretteinkről méltóképpen tudjanak megemlékezni. Elfogadás és elengedés....
Természetesen ezek mind az én, a mi gondolatainkat tükrözik. De azért meséltem el, mert meg szeretném értetni másokkal, miért nem tudok én Halloweent ünnepelni. Reformátusként mi mindig ezen a napon emlékeztünk meg eltávozott szeretteinkről és azt gondolom, ezt is tudom szívemből továbbadni. Ez persze mindenkinél függ a családi háttértől, a család szokásaitól... De akkor még inkább azt mondom, a magyar embernek nem ünnepe a Halloween. Az lesz, ha azzá tesszük, de én csak a gyerekek figyelemfelkeltését, ijesztgetését illetve a gúnyt látom benne és ha az eredeti jelentésére gondolok, miszerint "...a pogány kelta boszorkányok, kísértetek és egyéb démonok
ünnepe...", "...ördögűzési rítusokat hajtottak végre, hogy kiűzzék a halottak
rosszakaratú és félelmetes szellemeit a házaikból..."
akkor végképp elutasítom. Ezt nem szeretném továbbadni. Ez sem családunk, sem nemzetünk múltjához, jelenéhez nem tartozik. Bocsánat, ha valakit megbántottam, senkinek nem kötelező így gondolkozni. Ám abban biztos vagyok, akkor vagyunk okos, bölcs felnőttek és szülők, ha amit átadunk, azt jól ismerjük és biztosak vagyunk benne, hogy helyes. Ezt gyermekeink, tanítványaink is érzik. Ezt soha ne felejtsük el!
"Látogattunk. Minket senki se látott.
A temetőbe vittünk ki virágot.
Kik idejöttek egyszer, egy napon,
ki voltak írva sok-sok kőlapon.
Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,
De közülünk egyenként itt hagyunk
valakit mindig..."
A temetőbe vittünk ki virágot.
Kik idejöttek egyszer, egy napon,
ki voltak írva sok-sok kőlapon.
Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,
De közülünk egyenként itt hagyunk
valakit mindig..."
Rigó Béla
U.i.: Köszönöm a képeket mindenkinek, aki feltöltötte az internetre a Házsongárdi temetőről. Sajnos rég nem jártam ott, így azokéból válogattam a legszebbeket, akik napjainkban is ott lehetnek! És végül tiszteletem jeléül hadd tegyem ide azt a rövid részt is a Wikipédiából, ami elmondja, miért olyan fontos másoknak is ez a temető:
Házsongárdi temető
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
térkép ▼ | Házsongárdi temető | |
| A temető, távolban a Szent Mihály-templommal | |
| Közigazgatás | |
| Ország |  Románia |
| Település | Kolozsvár |
| Létrejötte | 1585. május 11. |
| Híres halottak | lista |
A Házsongárdi temető (románul: Cimitirul Central) Kolozsvár
történelmi temetőkertje. A sokévszázados magyar írásbeliség nagyjainak
nyugvóhelye és egyben az emlékezések kegyhelye. Vallásfelekezeti és
nemzetiségi különbség nélkül temetkeztek ide magyarok, románok, szászok, az évszázadok folyamán. Ritka szép fekvése, dús növényzete, monumentális emlékművei már a 19. század végén híressé tették.
...A „Házsongárd” név régebbi, mint a temető, eredetileg a város falától délre eső domboldalt jelölték így, ahol gyümölcsösök, kertek és szőlők terültek el. A név első írásos említése 1373-ból maradt fenn: az Harsongardbely zeolek Myveltetesereis eo. k. legien gongiok Ne pwztullianak ely. A „Házsongárd” szó temetővel együtt történő említésére az első dokumentum 1834-ből kelt. A szakirodalom a nevet német eredetűnek tartja, de az nem tisztázott, hogy a Haselgarten (mogyoróskert) vagy Hasengarten (nyúlkert) erdélyi szász változatából származik. Az is felmerült, hogy az egyik nagyobb birtok gazdájáról, Hasinschart kolozsvári szász polgárról nevezték el. Herepei János szerint a név összetett szó, ami a hárs + bongárd (szász nyelven gyümölcsöskert) tagokból áll.[1]
Története
1911-ben Kohn Hillel és Zsakó Gyula, az unitárius kollégium friss végzősei, még hatvankét 1700 előtti sírkövet írtak össze, a legrégibb 1586-ból való volt.[4] A 20. század végén még fellelhető legrégebbi 1599-ből maradt fenn, egy ereszes sírkő, a lutheránus temetőrészben, de a Jelen-kripta oldalán van egy 1585-ből fennmaradt tábla is. A 14 hektáron több mint 400, főként magyar nevezetes személy sírkövét találhatjuk. A kolozsvári román lakosság arányának növekedésével a temetőben is egyre több román sír lett.
Noha a városi közgyűlés már 1892-ben megállapította, hogy „a jelenlegi köztemető annyira túlzsúfolt, miszerint közegészségi és közrendészeti tekintetekből továbbra már nem használható”, és 1893-ban már nem engedélyezték új sírok ásását, ma is ide és a tetején megnyitott új temetőbe temetkeznek. A még 1885-ben megkezdődött temetőrendezési kísérletek többnyire balul ütöttek ki, inkább a régi kövek és a hagyományos összhang pusztítását, mint a műemlékjelleg megőrzését szolgálták. 1938-ban László Dezső, Bíró Sándor és Jancsó Béla vezetésével 60 kolozsvári ifjú összeírta a sírokat, Kelemen Lajos, Benczédi Pál és Puskás Lajos segítségével megfejtette a feliratokat, és a listát közzétette az Ellenzék, Keleti Újság és a Patria hasábjain. Az új temetőben az 1970-es években a sírok közti utakat is eladták sírhelynek. Valamelyest enyhített a helyzeten a monostori temető megnyitása.[5]
2010 áprilisában a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság több mint kétszáz sír műemlékké nyilvánítását kérték a (román) Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumtól.[6]
Leírása
A tulajdonképpeni köztemető oldalához három zsidó temető csatlakozik, egy negyedik pedig távolabb, a Tordai út mellett található.
A házsongárdi temető az erdélyi s főleg a kolozsvári írók, költők tudatában szimbólummá növekedett, padjain számos vers született, nem egy regényben említik. Híres Áprily Lajos Apáczai Csere János emlékének szentelt verse, a Tavasz a Házsongárdi temetőben és Szabó Dezső Életeim című önéletrajzi visszaemlékezéseinek e sírkertre vonatkozó néhány fejezete.
