Búcsúlevél az elhunytakért...

"A kötelék mely az igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm."

Richard Bach

Bevallom, amikor  elmentek 2 nap különbséggel és kellett néhány sort írnom a tiszteletes úrnak a temetésre, csak ültem napokig a gép előtt... Nem mintha nem lenne ezer meg ezer emlékem, de képtelen voltam leírni. Elvesztésük másfél hónapra Édesanyám után nagyon nehéz terhet jelent a lelkemnek és nehéz megfogalmazni röviden, mi a fontos. (Bevallom az Édesanyámról képtelen voltam még hasonlót írni...) Hiszen mi a fontos? Nagyon relatív és nagyon szubjektív. Nekem az emlékek, amíg ők neveltek, az érzések, amelyek feltörnek és kitekerik szívemet a helyéről, mert már nincsenek többé.... A tárgyaik, ahogyan válogatom őket, minden darabjuk egy emlék, egy történet, egy arc, egy mese.

De ha már rávettem magam, kicsit kibővítve megosztom veletek, mi a fontos nekem ezzel a két emberrel kapcsolatban a teljesség igénye nélkül... hiszen akkor nagyon hosszú lenne a mai írásom. Szeretnék egyben emléket is állítani ezzel két nagyszerű embernek, akiket nem pótolhat senki...

Fogadjátok szeretettel!

Elhunyt 1.: Vámossy Irén, szül. Grépály Irén (1925-2015)
Elhunyt 2.: Vámossy Lajos Ernő (1929-2015)
Házasságkötés: Szalárd 1954. március 6.

Grépály Irén, lánygyermek, feleség, édesanya, nagymama és dédmama 3. gyermekként (György, Anna, Irén, Ilona) érkezett a világra 1925. október 25-én Halmágyon, Erdély országban. Édesanyját korán elvesztette, amikor az 39. életévében járt. Így a testvérek egymást nevelgették, segítették, míg édesapjuk keményen dolgozott. Általános iskolába szülőfalujában járt, míg a gimnáziumot később Fogarason a zárdában végezte el szigorú szabályok között élve, egyenruhában, amiről sokat is mesélt. Ezután került Kolozsvárra, az agronómiára, ahol későbbi férjét megismerte.

Vámossy Lajos Ernő, egyedüli fiúgyermek, férj, apa, nagypapa és dédapa egyke gyermekként érkezett a világra 1929. január 12-én, Máramarosszigeten, Erdély országban. Gyermekkorát Belgiumban töltötte, ahol 5 évesen éles esze miatt korábban küldték iskolába, míg szülei a megélhetésért küzdöttek. 15 évesen visszaköltöztek szülővárosába, így a gimnáziumot már itt fejezte be. Ezután került ő is Kolozsvárra, az agronómiára, ahol későbbi feleségét megismerte.

Közös életük az egyetemen kezdődött Kolozsváron, ahol agronómusmérnöknek tanultak mindketten. Életüket hivatalosan is Szalárdon, első kihelyezett munkaállomásukon kötötték össze 1954. március 12-én. Itt született meg sokadik kudarc és nagy várakozás után után 7 hónapra egyetlen lánygyermekük Zita, aki később orvos lett, 2 unokával, 6 dédunokával ajándékozta meg őket és őelőttük 2015. március 28-án hosszú betegség és szenvedés után ment el.

Életük és munkájuk Szalárd után Halmágyra, sárkányba és végül Brassóba sodorta őket. De családjukról soha nem feledkeztek meg, rokonaikkal szoros kapcsolatot ápoltak mindkét fél részéről. Példát mutattak a családi összetartozásból, jóságból, munkabírásból, hitből, szeretetből és türelemből, melyet 61 évig, sírig tartó házasságuk is bizonyít. 

Mikor a munka 3 felé szólította kis családunkat, nagymamám hamarabb ment nyugdíjba, hogy vigyázhasson ránk. ide szeretném beszúrni az erről szóló bogbejegyzést, ami szívből szólt és részletezi jóságukat, önfeláldozásukat:

http://biggiedesign.blogspot.hu/2013/06/nem-az-szamit-hogy-minek-szuletik.html?m=0

1994-ben áttelepült lányuk és annak családja után költöztek Magyarországra, Aszalóra, hogy többet lehessenek velünk. Míg kicsik voltunk, gyakrabban láttuk őket, majd elszólított bennünket húgommal az iskola, majd az élet, a munka, a családalapítás. De igyekeztünk gyakran hazajönni.

Új otthonukban is művész maradt a nagyapám. 

Fiatal korában az egyetem és a falu zenekarában játszott.Hihetetlen tehetségével húros, pengetős, billentyűs és fúvós hangszeren is játszott. minden hangszert meg tudott szólaltatni. És milyen módon!!! Ha ő játszott, mi csak ültünk és nem akartuk, hogy abbahagyja. Az a lelkesedés, életszeretet egybekötve a kötelességtudat már-már beteges meglétével egy egyedi művészt hoztak létre. Aszalón prezsbiter volt, énekkari tag és az idősek klubjának igen csak aktív tagja nyaralással, fellépésekkel.

És a zene csak az egyik. Bár mindig amatőr festő volt, gyönyörű képeket festett. Lehet, hogy elfogult vagyok, de mindig úgy gondoltam Isten adta tehetsége van, amiből én csak egy szeletkét örököltem. Zömében tájképeket, virágcsokrokat és állatokat festett képeslapokról, naptrákról, de van képe csikósról is vágtató lovakkal meg betyárokkal is a magyar pusztát idéző elemekkel. életében tudtommal csak két kiállítása volt, nagyon sajnálatos, hogy nem több.

Sohasem felejtem, mikor kicsik voltunk, óriásplakátokat rajzolt a TSZ-nek tussal. álmélkodva tátott szájjal figyeltük, hogyan rajzol, húzza a vékony és vastag vonalakat hatalmas precizitással. görbéket, egyeneseket... majd a hugicámmal mi is mindig vad rajzolásba kezdtünk a hatalmas asztal sarkán. Mi is művészek lettünk rögtön a kis firkáinkkal. csodás idők voltak...

Nagymamámmal sokat főzőcskéztünk együtt. Sátrat épített nekünk. Kivitt a szülőfalujába, Halmágyra, ahol a gyerek gyerek volt reggeltől estig. Ugráltunk a szénában, lovon ültünk, fára másztunk, bandáztunk a gyerekcsapattal. Megtanított varrni, kötni, egeret fogni és annyi versikét olvasott a pillangó könyvből, hogy már kívülről fújta. egyik legkedvesebb története volt, hogy nagyon fáradtan ült le este verset olvasni és kívülről kezdte mondani, bár a könyv ki volt nyitva. A 2 éves Hugicám azonban rögtön rászólt: "ne mondad, olvasszad, Nagyi"! milyen sokszor mesélte újra és újra sok más történet mellett, amire oly szívesen emlékezett vissza.

Nagyobbik unokájuk családjával a beteg édesanya és az idős nagyszülők közelébe költözött, hogy többet tudjon segíteni; kisebbik unokájuk egyre gyakrabban utazott fel egyedül vagy családjával a távoli Békéscsabáról, hogy örömöt okozzon, segítsen, de a betegséget és az idő múlását egyikünk sem tudta megállítani.

Időközben Lajos nagyapám rokonai sorban elmentek, Irénke mama részéről egy rablás áldozata lett fiútestvére, de még mindig őt gyászolja húga és nővére. És gyászolják mindkettőjüket unokáik, vejük, unokavejeik, 6 dédunokájuk és sok-sok rokon, barát és ismerős.

 Gyermekük elvesztésébe a Dédi mama belebetegedett. A gyász és a fájdalom 5 héttel később lánya után vitte, a dédi papa pedig 2 hétnyi további szenvedés után csatlakozott családjához. Kb. két hónap alatt veszített el a család 3 szeretett embert és lelkünkben óriási űrt hagytak.

De Isten akarata volt, nyugodjanak békében mielőbb….

"Mai napon nyílik újra
a túlvilági asztrál sík,
szeretteink, kik elhunytak,
léphetik át egy határig.
Gondolatom a gyertyafény
nesztelen repíti oda,
amikor még nagyapa élt,
akit nem feledek soha.
Alakja feltűnik tisztán,
s a fülembe cseng egy mondat:
"a becsületedre vigyázz" -
Ő ezt tartotta fontosnak.
Ó, már nagymamám is látom,
a kedves, törékeny asszonyt,
aki tudta, mire vágyom,
és sok szeretetet adott.
A sírkövüknél megállva,
amire két nevet véstek:
Vámossy Lajos és Grépály Irén
szívemben örökké élnek."

/Siska Enikő nyomán/

Szeretettel emlékezve: Biggie

...és ismét a kórházban.... :( :'(

Pósa Lajos

IMA A BETEG ÉDESANYÁÉRT.

"Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg ajkamnak is gyönge rebegését!

Ki bölcsőm rengette, ringatta szelíden,
Te meglátogattad, ó hatalmas Isten!
Betegség sorvasztja, nyugodalma nincsen.

Úgy reszket a szívem mikor a harang szól,
Úgy reszket a csöndes, síró fuvalomtól!
Küldj balzsamot néki szárnyas angyalodtól!

Nélküle mi lennék? Te tudod az égben.
Gyámoltalan árva, falevél a szélben,
Anyátlan, tévelygő, szegény szerencsétlen.

Add vissza szemének tiszta ragyogását,
Sápadt orcájának vidám mosolygását,
Lelankadt kezének ölelő áldását!

Ágyának széléről a rossz angyalt hídd el!
Kérlek jóságodban bizakodó hittel,
Zokogó szavammal, omló könnyeimmel.

Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg, ajkamnak is gyönge rebegését."

...nos igen.

Édesanyám nagyon beteg.

Édesanyám már nem biztos, hogy meggyógyul....

De vajon fel lehet-e erre készülni?

Vajon lélekben, agyban és a szívében fel tud-e az ember készülni erre???

Több, mint 10 éve tudjuk, hogy beteg...

Tudjuk, hogy már előtte is beteg lehetett legalább 20 éve, csak nem tudta senki, hiszen akkor derült ki. Akkor nagyon sokat sírtam... Aztán megállt és dolgozott és végezte a dolgát. És segített az embereken, a családján, de mindig egyre kevesebbet láttam mosolyogni. Rengeteget dolgozott, önmagára soha nem szánt időt. Korán kelt és későn feküdt. Soha nem állt meg....

Aztán mikor az orvos jelezte, hogy baj lesz, de van mentőöv, ám ehhez otthon kellene maradnia, nem tette... Ő fennmaradt a hajón, még mindig dolgozott, nem tudta otthagyni a betegeit, a munkáját.... Nem tudta cserben hagyni sem őket, sem a családját, ám így önmagát hagyta cserben. Hiszen az idő telt, fogyott és a mentőöv is egyre távolabb úszott az élet vizén. Minden egyes vita és veszekedés, melyet az aggodalom hullámai keltettek, hiábavalónak bizonyultak és ő beleesett a vízbe. Most a hajó is távolodik és a mentőöv is elúszott... Ő pedig egy napon el fog merülni és megszabadul majd a földi béklyóktól, amelyek eddig húzták, és keserítették az életét... És bár ismét felcsillant egy lehetőség, egy reménysugár, semmi sem biztos, semmi, senki sem mondja, biztosan visszatér a hajóra. Megszabadul a béklyóktól és többé nem fáj majd semmi. Hiszem, hogy kiérdemelte életével, hogy a vég csak a kezdet legyen és csak a gondtalan boldogság várja. Embert nem láttam még, aki ennyire utolsó helyre tette magát a saját listáján. Tudom, nem mindig gondoltam én sem jót róla, nem mindig beszéltem vagy viselkedtem úgy vele, ahogyan kellett volna. Sokszor ő sem maradt a vita tárgyánál, hanem rajtunk töltötte ki elkeseredését, bánatát és azt a fáradtságot, amit tényleg nem lehet kipihenni. 

Sokat gondolkoztam, mit tehettem volna vagy tehetnék még érte... Vajon van-e még szerepem nekem az édesanyám életének, lelki üdvének megmentésében, ha a testéért már semmit sem tehetek? Rengeteg kérdés van bennem és még sok mondanivalóm lenne neki, de szerintem nem maradt rá időm... Zaklatott és fáradt vagyok tele lelkiismeret furdalással, szorongással és a tudattal, hogy nincs remény... Nem tudom hány nap vagy hét, akár hónap, de vége lesz....

Hogyan lehet ezt átvészelni? Kibírni és felfogni ép ésszel? szerintem csak segítséggel, pozitív gondolatokkal és sok-sok SZERETETTEL!!!! 

A nagy család és a barátok távolról, közelről sokat segítenek érdeklődésével, jó kívánságaival és üzenetekkel, telefonhívásokkal. nagyon hálás vagyok érte. Hiszen ha fogy az erőm, mindig kapok egy kis segítséget távolról vagy közelről. Hogy továbbmenjek, hogy erőt adjak a betegnek, hogy dolgozni menjek és ellássam a családomat. Néha olyan emberektől és közösségektől is, akik csak kicsit ismernek. Köszönettel tartozom nekik!

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=929873247034680&set=gm.1583443168538145&type=1&theater

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10205290943227445&set=gm.1583539688528493&type=1&theater


És ami nagyon fontos, most tanulom, hogy a segítséget nem csak kérni kell. El is kell tudni fogadni, ami sokkal nehezebb. Ebben anyukámra hasonlítok. Tudom, hogy van a segítség, a lehetőség, de nem mindig élek vele. Pedig nem véletlenül kapom őket. Ha valamit muszáj ebből megjegyeznem és magammal vinni az útra, az ez. Mindig van mentőöv, mindig van egy lehetőség, de csak rajtam múlik, hogy meg akarom-e látni és utána élek is vele vagy nem. 

Bízom benne, hogy vagy hamarosan mégis rendbe tud jönni szeretett Édesanyám az eddigi jelek ellenére is. Ha pedig nem, békére lel majd. Tudom, hogy rokonaink, barátaink és ismerőseink szíve velünk együtt aggódik. Távol és közel több száz szívdobbanás küzd a kétellyel és ez igenis jelzi azt a nagy SZERETETET, amit össze tud hozni egy családot, egy közösséget a bajban.

"A szerető szív mindent átél, mindent eltűr, mindent megbocsát, mindent elnéz - s nem tud ítéletet mondani. Gyenge az igazlátáshoz. Túlságosan benne van a másikban, összekeveredik vele, átöleli, még a tüskéivel együtt is. Bármilyen riasztó bajt, vétket, hibát lát a másikban - ha egyáltalán lát! -, azt mondja: "Jaj, szegénykém!" Együtt fáj vele. Ha a másik a pokolba tart, sajgó, szomorú szívvel, de megy vele."

Müller Péter

A nagy bummm.....

 vagy hogy ne csak a szám járjon ezentúl!

Be kell vallanom, már magam számára is unalmas és közhelyes, 

de még is leírom: Nincsenek véletlenek!!!! 

Mert ahogyan indult a mai napom az minden, 

csak nem véletlen egybeesés, 

nem szerencse és még csak a jó 

tündérkeresztanya sem látogatott meg.....

Először is tudnotok kell, hogy nagyon nehéz hónapokon, heteken vagyok túl. Ami jöhet, az jött. nem részletezném most, csak címszavakban. Volt és van betegség, műtét, tömérdek váratlan kiadás, gyász, félresikerült helyzetek, munkák és sorolhatnám mindazt, ami máskor esetleg 3-4 év alatt történik meg egy családban. A helyzetet már nagyon nem bírtam. Úgy éreztem magam, mint Hófehérke, amikor eltévedt az erdőben és a félelemtől már az egyszerű ágakat is karmoknak képzelte. Mintha a kiutat keresném, de egyre csak sűrűbb lenne a rengeteg és érzem, hogy ez még nem is a vége. Természetesen mindennel próbálkoztam. Időnként sokat posztoltam közösségi oldalakon, kiírva magamból, amit nem tölthetek ki a családomon, egyedül kávézókban szürcsölgetve reméltem, hogy a forró ital, kilendít és elűzi a negatív gondolatokat.Elővettem minden könyvemet, ami erről szól, naplót készítettem, jegyzeteket írtam mindenhová, munkába temetkeztem.... De hiába. A bajok csak jöttek és jöttek és talán még jönnek is. Abban is biztos vagyok, hogy nem csak velem fordul most ez elő, biztosan mások életében is van mély völgy, amiből egy darabig nem tud kikapaszkodni. Ilyenkor vagy abbahagyjuk a próbálkozást, vagy utolsó erőnkkel is megpróbálunk egyedül kimászni, de azt is megtehetjük, hogy kinyitjuk a szemünket és észrevesszük a kezeket, amelyek értünk nyúlnak és elfogadva azt kikerülünk a gödörből..... Hiszen a jelek, a kezek, a lehetőségek mindig körülöttünk vannak, de néha annyira félünk látni, kimozdulni, hogy nem vesszük észre, vagy ha észre is vesszük, inkább elfordulunk és nem használjuk ki.Talán sokunkról szól ez, ezért osztom meg veletek a mai reggel csodáit, mert ez csoda volt!

Maga a tény, hogy itthon vagyok, mert mandulagyulladásom van, elég elkeserítő. nem szeretek a munkahelyemről hiányozni, szeretem, amit csinálok és nem is szívesen hagyom másra az én dolgomat. Nem mintha nem bíznék meg valakiben, csodás munkatársaim vannak és nagyon jól érzem magam. De ha itthon kell maradni, az kicsit olyan mint a filmszakadás. Vissza kell mindig tekerni, hogy tudjam, honnan kell folytatnom. Ez szerintem senkinek sem egy jó helyzet....

Szóval van nekem egy nagyon kedves párom, aki még betegen is mindent megcsinált helyettem, hogy ha már ezt a napot itthon töltöm, tényleg pihenjek. Elvitte a gyerekeket iskolába, óvodába, kivitte a kutyát, elment a hivatalba, postára, vásárolni... Egyszóval megcsinálta a napindító rutint, aminek zömét más esetben én szoktam. Amíg a legkisebb várt a sorára, egymás után mentek a mesék, hogy anya pihenni tudjon, de aztán gondoltam, úgysem tudok visszaaludni és mielőtt kilövöm a tévét, kapcsolgatok kicsit. Ekkor érkezett az első szikra ma reggel. "Véletlenül" rátaláltam a Nőstényördög című 1989-es vígjátékra, ami mindamellett hogy természetesen vicces, igencsak elgondolkodtató. Micsoda véletlen! Egyrészt, mint már írtam, életem egyik legfontosabb, sorsfordító éve volt 1989. Na jó, ezt még mikor megnéztem, nem tudtam, de számomra mindenképpen egy érdekes tényező. "Mary Fisher csinos és gazdag nőszemély, szerelmes regények sikeres írónője. Ruth Patchett viszont túlsúlyos, tenyeres-talpas háziasszony, élete középpontjában a családja, a férje áll. A romantikus tekintetű, fiatal könyvelő egy fogadáson találkozik Maryvel, akit meglátni és megszeretni egyetlen pillanat műve csupán. A csalfa Bob hamar megbánja, hogy otthagyja érte a családját. Ruth ugyanis bosszút esküszik és ördögi tervet eszel ki. Az odaadó feleségből pillanatok alatt rémes és vérmes nőstényördöggé válik. Sajátos hadjáratba kezd, megkeserítve a turbékoló pár életét." (port.hu) A film tele van azokkal a sorsfordító gondolatokkal és eseményekkel, amelyek elég sok átlagembert érintenek. Munkahelyi és magánéleti zűrzavarok, kitaszítottság, elkeseredettség, de ami még fontosabb, hogy benne egy nő, aki kezébe veszi a sorsát. És nem csak a sajátját, hanem ezzel együtt még rengeteg nő, ember életét. Hiszen ha egy ember változtat, változik, olyan mint a csepp a tóban. Hullámokat gerjeszt, továbbadja lendületét, megfertőzve így a körülötte levőket is a saját áramlataival, gondolataival. igencsak inspiráló és megindító volt, rengeteg gondolat kavargott a fejemben, amikor kikapcsoltam a készüléket. Eszembe jutott az összes ötletem, amit eddig nem valósítottam meg... Hogy mennyi dolgot, döntést halogatok már akár évek, akár hetek óta.... Hogy mennyire elhanyagolom magam és mennyire nem törődöm eléggé saját magammal is, nem csak másokkal... Hogy nem véletlenül betegedtem le, hanem azért, hogy mindezt újra lehetőségem legyen észrevenni.

Így szereztem az ihletet, hogy akkor én most kiírom magamból ezt az érzést, ami rám tört és megosztom veletek, hiszen mindenkinek a saját élete a legfontosabb és hátha Ti is ötletet kaptok megoldásokra. leültem a gép elé, bekapcsoltam a netet és megnéztem a postafiókomat, érkezett-e valami fontos, mielőtt belemélyülök az írásba. Képzeljétek, ott volt egy e-mail, hogy a mai napon megkapom a Lélekpillangó legújabb idézetes

könyvecskéjét, amit annyira várok. Éppen a
részletek olvastam, hogy melyik futárszolgálat, mikor stb., amikor dudálást hallottam. Kimentem és az említett futárszolgálat autója várt a kapuban, hogy átvegyem a csomagot. én már az e-mailtől is az egekig ugrottam, de miután a csomag is megérkezett, nem csak madarat, pillangót is lehetne fogatni velem!!!! Mi ez, ha nem jelek tömkelege? Mie ez, ha nem iránymutatás, hogy ne ücsörögj már a gödörben, hanem állj fel! Indulj el, mert csak akkor kapod meg a segítő kezet, ha próbálkozol, ha elindulsz és nyújtózkodsz felfelé, amíg el nem éred a célod. nem valósíthatod meg az álmaidat azzal, hogy "ej, ráérünk arra még" a fotelban ülve... Akarnod kell, hogy amit elterveztél, véghez vidd, és ehhez tenned is kell valamit. Én most ezt kaptam. Egy óriási pofont, úgy gondolom. Óriási pofont, hogy felébredjek, összeszedjem magam és megmutassam magamnak és a világnak, mire vagyok képes. Talán túlzás, talán gyermeteg, amit írok, de így érzem....

Tudom, hogy mi mindent szeretnék, de ez nem elég...  A minap például szintén életem egyik legfontosabb munkáját fejeztem be. És bár még igazításokra szorul, nekem tetszik. Mindig is azzal kezdem az évet, hogy letöltök egy tervezőt valahonnan és beleírom a múltat, a jövőt, a célokat, a terveket. Most is ez járt a fejemben. Észre sem veszem és megint eltelt egy év.... Megint számba veszem majd, mi történt velem, miben voltam jó, sikeres és mit kell majd másképp csinálnom. Hogy a következő év még jobb, szeretettel, örömmel, sikerekkel és hálával teli lehessen.... De meguntam a szín és kép nélküli fekete-fehér változatokat. Túl egyszerűek, nincsenek idézetek, inspiráló formák, megindító képek benne. Először a döntés csak az volt, hogy csinálok egyet magamnak. de annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, másokkal is megosztom majd, ha készen lesz teljesen. Számomra ez nagyon fontos és hátha valakinek, ugyanennyire.

Tudjátok nem tudom, mit írhatnék még.... Még mindig a mai reggel hatása alatt vagyok. Még mindig szárnyal a lelkem és hálával teli minden porcikám. De ami másokra is érvényes, csak rajtam múlik, mit kezdek ezzel a lendülettel, ezzel a pofonnal, ami fentről jött: Ébresztő, túl sokáig aludtál!!!! Indulj, itt az idő! Remélem, sokáig érzem majd ezt. Erőt és kitartást merítek belőle és kívánom, hogy akik elolvassák, azok is kapjanak szárnyakra velem együtt és valósítsák meg legszebb álmaikat!!!

Kívánok nektek csodás napot és hogy felismerjétek: 

További életünk első napja ma van!!!

Szeretettel: Biggie

Szeretettel emlékezve

"Mifelénk a halottak napja a legfontosabb 

ünnep (...). Ilyenkor tízmillió gyertya gyúl,

 a holtak szellemei kikelnek 

a sírból és karöltve járnak körbe, 

mindenki felkerekedik,

hogy találkozzék a halottaival, 

azok meg üdvözlik az élőket."

Andy Mulligan

Most, hogy lassan közeledik a halottainkra való megemlékezés, szeretném először elmondani, miért nem mindegy, melyiket ünnepeljük, majd kicsit a saját gondolataimat hozzáfűzni. Fontos tudni, hogy a halloween, a mindenszentek illetve a halottak napja nem csak, hogy nem ugyanaz az ünnep, de más-más napra is esik és egészen másra emlékezünk a három napon. Némi magyarázathoz a Wikipédiát hívtam segítségül saját magam és mindenki számára.

Október 31.

"A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg október 31. éjszakáján, bár mára már az egész világon elterjedt. Az ünnep őse a pogány kelta boszorkányok, kísértetek és egyéb démonok ünnepe a samhain volt október 31-én, amely egy kelta halálisten, a druidák istene Crom Cruach kultuszában gyökerezik. A május 1-jei beltane ünnep az október 31-ei samhain ünnep „ellenpontjaként” az esztendő „napos” felének eljövetelét jelentette, amin emberáldozatokat is bemutattak a druidák. A Halloween ünnepben idővel összemosódott a római Pomona, a gyümölcsfák és kertek istennőjének ünnepe és a Parentalia, a holtak tiszteletének szánt nap, a Lemuralia ünnep, ami a római vallásban olyan ünnep volt, amelynek során az ókori rómaiak ördögűzési rítusokat hajtottak végre, hogy kiűzzék a halottak rosszakaratú és félelmetes szellemeit a házaikból, valamint a pogány kelta samhain ünnep, amit október 31-én tartottak, amit ők az óév utolsó napjának is tekintettek. A druidák hite szerint a szellemek, azok közül is inkább a gonoszak, ilyenkor látogattak fel az élő emberekhez az alvilágból."

November 1.

"A mindenszentek vagy mindenszentek napja (röviden mindszent; latinul Festum Omnium Sanctorum) az üdvözült lelkek emléknapja, melyet a katolikus keresztény világ november 1-jén ünnepel. Ekkléziológiailag a megdicsőült Egyház (latinul ecclesia triumphans) ünnepe. Az ünnep 741-ben, III. Gergely pápa idején jelent meg először a megemlékezés napjaként. Jámbor Lajos frank császár 835-ben IV. Gergely pápa engedélyével már hivatalosan is elismerte az új ünnepet. Egyetemes ünneppé IV. Gergely pápa tette 844-ben. A katolikus és az ortodox keresztény egyházak ünnepe Magyarországon 2000-től újra munkaszüneti nap."

November 2.

"A halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnep. A katolikusok november 2-án tartják, ekkléziológiailag a szenvedő Egyház (ecclesia patiens) ünnepe, a Mindenszentek főünnepet követő ünnepnap. Ezen a napon sokan gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére, és felkeresik a temetőkben hozzátartozóik sírját. Magyarországon a halottak napja fokozatosan vált a katolikus egyház ünnepnapjából - általános, felekezetektől független - az elhunytakról való megemlékezés napjává."

Amikor még kicsi voltam és Kolozsváron, szülővárosomban laktunk, minden évben november elsején kilátogattunk a Házsongárdi temetőbe. De nem csak mi négyen a szüleimmel és a hugicámmal, hanem az egész nagy család. Nagyszülők, gyerekek, unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik.... 

Gyermekként nagyon vártam ezt a napot. Ünnepi hangulat költözött a szívembe, a kapunál árusoktól lehetett simi labdát és cukorba mártott almát venni és amint a temetőbe léptünk, egy másik világ tárult elénk. Olyan nagy volt a temető, hogy nem mertünk előreszaladni, nehogy eltévedjünk. A kaputól a sírokig együtt mentünk és mikor már ismerős volt a terep, szaladgálni, játszani kezdtünk. Gesztenyét gyűjtöttünk, falevelet szedtünk, míg szüleink megszépítették a sírokat. Virágokat és gyertyákat tettek rájuk. Az este végén mi kicsikék is elcsendesedtünk, mi is meggyújtottunk egy-egy gyertyát... Óvatosan kellett, nehogy a viasz megégessen, először csöpögtetni, aztán rátenni, tanítgatott édesanyám. Miután imádkoztunk, csendesen hazaballagtunk és még valamelyik családnál összegyűlve meleg italok mellett beszélgettek mellettünk tovább a felnőttek.

Világításkor nagyon sokan voltak abban a hatalmas temetőben. Ezer meg ezer lángocska hívogatta a lelkeket emlékezni, hívogatta elhunyt szeretteinket elő, hogy velünk legyenek, mutatta az utat a sötétben a család és a szeretet, az összetartozás felé. Azon a napon azok is beszéltek egymással, akik előtte haragudtak egymásra. A gyermekek halk kuncogása, a lehullott levelek aromája, ami keveredett a gyertyák illatával gyermekkorom egyik legkedvesebb emléke. Szeretnék újra gyerekként ott lenni, gondtalanul szaladgálni és együtt lenni a családdal.... 

De már nem lehet. Sokan közülük végleg odaköltöztek, elfoglalva már végső nyughelyüket. Az élők - engem is beleértve, - a világ minden tájára szerteszét költöztek. Nagyon hiányoznak. Hiányzik az együttlét, a család, akik eltávoztak és akik távol vannak. De tovább kell lépnem. Hiszen gyermekeim vannak, és most már nekem kell megtanítanom őket arra, hol vannak a gyökereik, honnan származnak és hogyan tudnak emlékezni rájuk. Fel kell készítenem őket arra is, hogy idős vagy beteg családtagjaink nemsokára ha elmennek, el tudják fogadni és el tudják engedni őket. Bár nehéz szívvel írok most is és teszem majd a dolgom, feladatom van. Méghozzá fontos. És nekik én döntöm el, hogy mit mutatok, adok tovább erről a világról. És ebbe beletartozik az emlékezés, a gyász, az elfogadás is....

Sajnos még kicsik, még nem vihetem Kolozsvárig őket. Még nem tudom nekik megmutatni, milyen is, amikor ott minden gyertya ég. És bár az eszemmel tudom, nem úgy fogom magam érezni, mint kisgyermekként, el fogunk menni egy-két év múlva világítani a Házsongárdi temetőbe. És gyertyát gyújtunk majd és megmutatom minden ősünk sírját, akié ott található. Megmutatom majd a híres költők, írók, nagy emberek sírjait is, akik ott nyugszanak....

Ám addig be kell érnem az itthoni emlékezéssel. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én szorulok erre a megoldásra. Úgy gondolom, sokan hozzám hasonlóan nem tehetik meg, hogy minden elhunyt sírját minden évben sorba látogatják. A mai világban ez szinte lehetetlen, ha messze vannak, és nem is egy helyen.

Csak azt tudom elmondani, mi hogyan próbáljuk meg az ünnepet meghitté tenni és célját elérve szeretteinkre emlékezni. Minden évben összegyűlünk a mamáéknál vagy a mi otthonunkban. Gyertyákat gyújtunk egy koszorú köré és némi forró kortyolni való mellett végiglapozzuk az összes fényképalbumot. Elmeséljük a gyerekeknek, ki kicsoda, kinek a kije volt. Vicces és szomorú történeteket mesélünk el, amelyek emlékezetesek voltak és felidézzük, miért voltak ők nagyon fontosak nekünk. Időnként előtte körbesétáljunk a picikkel a helyi temetőt, hiszen a varázst csak így tudjuk átadni. Kislányom mindig elsírja magát, ha gyermeksírokat látunk. De mindketten folyamatosan kérdeznek, kíváncsiskodnak és mi legjobb tudásunk szerint próbálunk meg válaszolni. Egy a lényeg: hogy átadjuk, honnan jöttek és hová mennek, hogy mi az élet rendje és hogy szeretteinkről méltóképpen tudjanak megemlékezni. Elfogadás és elengedés....

Természetesen ezek mind az én, a mi gondolatainkat tükrözik. De azért meséltem el, mert meg szeretném értetni másokkal, miért nem tudok én Halloweent ünnepelni. Reformátusként mi mindig ezen a napon emlékeztünk meg eltávozott szeretteinkről és azt gondolom, ezt is tudom szívemből továbbadni. Ez persze mindenkinél függ a családi háttértől, a család szokásaitól... De akkor még inkább azt mondom, a magyar embernek nem ünnepe a Halloween. Az lesz, ha azzá tesszük, de én csak a gyerekek figyelemfelkeltését, ijesztgetését illetve a gúnyt látom benne és ha az eredeti jelentésére gondolok, miszerint "...a pogány kelta boszorkányok, kísértetek és egyéb démonok ünnepe...", "...ördögűzési rítusokat hajtottak végre, hogy kiűzzék a halottak rosszakaratú és félelmetes szellemeit a házaikból..." 

akkor végképp elutasítom. Ezt nem szeretném továbbadni. Ez sem családunk, sem nemzetünk múltjához, jelenéhez nem tartozik. Bocsánat, ha valakit megbántottam, senkinek nem kötelező így gondolkozni. Ám abban biztos vagyok, akkor vagyunk okos, bölcs felnőttek és szülők, ha amit átadunk, azt jól ismerjük és biztosak vagyunk benne, hogy helyes. Ezt gyermekeink, tanítványaink is érzik. Ezt soha ne felejtsük el!

"Látogattunk. Minket senki se látott.
A temetőbe vittünk ki virágot.
Kik idejöttek egyszer, egy napon,
ki voltak írva sok-sok kőlapon.
Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk,
De közülünk egyenként itt hagyunk
valakit mindig..."

Rigó Béla

U.i.: Köszönöm a képeket mindenkinek, aki feltöltötte az internetre a Házsongárdi temetőről. Sajnos rég nem jártam ott, így azokéból válogattam a legszebbeket, akik napjainkban is ott lehetnek! És végül tiszteletem jeléül hadd tegyem ide azt a rövid részt is a Wikipédiából, ami elmondja, miért olyan fontos másoknak is ez a temető:

Házsongárdi temető

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Koordináták: é. sz. 46° 45′ 54″, k. h. 23° 35′ 35″ térkép ▼

Házsongárdi temető
A temető, távolban a Szent Mihály-templommal
Közigazgatás
Ország	Románia
Település	Kolozsvár
Létrejötte	1585. május 11.
Híres halottak	lista

A Házsongárdi temető (románul: Cimitirul Central) Kolozsvár történelmi temetőkertje. A sokévszázados magyar írásbeliség nagyjainak nyugvóhelye és egyben az emlékezések kegyhelye. Vallásfelekezeti és nemzetiségi különbség nélkül temetkeztek ide magyarok, románok, szászok, az évszázadok folyamán. Ritka szép fekvése, dús növényzete, monumentális emlékművei már a 19. század végén híressé tették.

...
A „Házsongárd” név régebbi, mint a temető, eredetileg a város falától délre eső domboldalt jelölték így, ahol gyümölcsösök, kertek és szőlők terültek el. A név első írásos említése 1373-ból maradt fenn: az Harsongardbely zeolek Myveltetesereis eo. k. legien gongiok Ne pwztullianak ely. A „Házsongárd” szó temetővel együtt történő említésére az első dokumentum 1834-ből kelt. A szakirodalom a nevet német eredetűnek tartja, de az nem tisztázott, hogy a Haselgarten (mogyoróskert) vagy Hasengarten (nyúlkert) erdélyi szász változatából származik. Az is felmerült, hogy az egyik nagyobb birtok gazdájáról, Hasinschart kolozsvári szász polgárról nevezték el. Herepei János szerint a név összetett szó, ami a hárs + bongárd (szász nyelven gyümölcsöskert) tagokból áll.^[1]

Története

Nagy Péter, Bartók György és Szász Domokos református püspökök síremléke a temető bejáratánál

Az MTA Házsongárdi temetőben nyugvó tagjainak emléktáblája

1585. május 11-én alapította a kolozsvári közgyűlés, azaz a százférfiak és a tizenkét esküdt együttes ülése, a pestisjárvány kezdetén. Erre a célra a Torda utcai kiskaputól délre eső városi dinnyeföldet jelölték ki (maihoz közeli nyelven): „Látván Istennek ostorát a halálozások naponként való gyarapodását és a temetőhelyek alkalmatlan voltát a sok benne fekvő testek miatt, mely szerint ahol sírt ásnak mindenütt eleven testre találnak együtt a felső tanáccsal elhatározták, hogy a Tordai utcai Kis ajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab földet szakasszanak temető helynek ahová mind szegény és gazdag személyválogatás nélül temetkezzék, mely helyet jó örökös sövénnyel befonjanak.”^[2] A járvány miatt az eredetileg kijelölt terület hamar megtelt, így a temető déli irányba, a domboldalra terjeszkedett tovább. Kezdettől fogva köztemető szerepét töltötte be a város életében, így vallási és etnikai hovatartozástól függetlenül bárki idetemetkezhetett. Az idők folyamán többször kibővítették, így jött létre 1739-ben J. F. de Gladys ezredes adományából a lutheránus temetőkert,^[3] majd 1840-ben a régi zsidó temető. 1885-ben a temetőt rendezték, sok gazdátlan régi követ kiemeltek a helyéről, kijelölték a parcellákat, elkezdték a fásítást. A 19. század végén dél felé kibővítették, itt nyílt meg 1892-ben az új zsidó temető és 1914-ben a honvédsírkert. A ravatalozó kápolnát és az irodaépületet 1897-ben építették.
1911-ben Kohn Hillel és Zsakó Gyula, az unitárius kollégium friss végzősei, még hatvankét 1700 előtti sírkövet írtak össze, a legrégibb 1586-ból való volt.^[4] A 20. század végén még fellelhető legrégebbi 1599-ből maradt fenn, egy ereszes sírkő, a lutheránus temetőrészben, de a Jelen-kripta oldalán van egy 1585-ből fennmaradt tábla is. A 14 hektáron több mint 400, főként magyar nevezetes személy sírkövét találhatjuk. A kolozsvári román lakosság arányának növekedésével a temetőben is egyre több román sír lett.
Noha a városi közgyűlés már 1892-ben megállapította, hogy „a jelenlegi köztemető annyira túlzsúfolt, miszerint közegészségi és közrendészeti tekintetekből továbbra már nem használható”, és 1893-ban már nem engedélyezték új sírok ásását, ma is ide és a tetején megnyitott új temetőbe temetkeznek. A még 1885-ben megkezdődött temetőrendezési kísérletek többnyire balul ütöttek ki, inkább a régi kövek és a hagyományos összhang pusztítását, mint a műemlékjelleg megőrzését szolgálták. 1938-ban László Dezső, Bíró Sándor és Jancsó Béla vezetésével 60 kolozsvári ifjú összeírta a sírokat, Kelemen Lajos, Benczédi Pál és Puskás Lajos segítségével megfejtette a feliratokat, és a listát közzétette az Ellenzék, Keleti Újság és a Patria hasábjain. Az új temetőben az 1970-es években a sírok közti utakat is eladták sírhelynek. Valamelyest enyhített a helyzeten a monostori temető megnyitása.^[5]
2010 áprilisában a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság több mint kétszáz sír műemlékké nyilvánítását kérték a (román) Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumtól.^[6]

Leírása

A 16.–17. század legtipikusabb sírkőfajtája az úgynevezett ereszes kő, valamint a koporsó alakú tumba, amelyet még a 18. században is használnak. Szép latin feliratos ereszes köve maradt fenn Kovásznai Péternek (1673), II. Rákóczi György híres udvari papjának-püspökének, aránylag ép még a tumbája a Szathmári Pap család néhány tagjának, valamint Szentábrahámi Lombard Mihály unitárius püspöknek (1753). A reformkorral kezdődően divatba jött a temetőkultusz. A főúri családok, egyházak versengve emeltek szebbnél szebb emlékműveket, kriptákat, mauzóleumokat nagy halottaiknak, szeretteiknek. Művészeti értékeik miatt is meg kell említenünk a négy oroszlántól őrzött Kendeffy-emlékoszlopot (Hess János bajor szobrászművész alkotása), Bölöni Farkas Sándor, Barra Imre neogótikus, mellszoborral díszített oszlopát, az ugyancsak e stílusban épült Mikó- és Donogány-kriptákat. Empire domborművei miatt a Mauksch–Hintz-kripta, térhatásáért a neoromán iktári Bethlen-kripta (Ybl Miklós műve) érdemel említést. Aránylag sok a klasszicizáló síremlék (Kéler Ilona, Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Kuun Géza sírja), valamint kripta (betleni Bethlen, Korbuly–Barcsay családok, Sigmond Elek mauzóleuma); nagy számban őrződtek meg az eklektikus építmények, az utóbbi két évszázad sírkődivatját bemutató oszlopok.
A tulajdonképpeni köztemető oldalához három zsidó temető csatlakozik, egy negyedik pedig távolabb, a Tordai út mellett található.
A házsongárdi temető az erdélyi s főleg a kolozsvári írók, költők tudatában szimbólummá növekedett, padjain számos vers született, nem egy regényben említik. Híres Áprily Lajos Apáczai Csere János emlékének szentelt verse, a Tavasz a Házsongárdi temetőben és Szabó Dezső Életeim című önéletrajzi visszaemlékezéseinek e sírkertre vonatkozó néhány fejezete.