Szösszenet a döntésekről....

Kaptam egy kérdést ma és igen elgondolkodtató volt. Csak azért  osztom meg veletek, mert érdekes,
mennyire másképp látjuk mi emberek a világot és teljesen ellentétesen gondolkozunk. Én csak a saját válaszaimat teszem mellé, szeretném, ha azt mindenképp megismernétek: 

 "Te vagy saját sorsod alakítója. Te vagy a forgatókönyvíró. Te találod ki a sztorit. Te forgatod a tollat, és az eredmény mindig tőled függ." :) Ti hogy érzitek , mennyire fogjátok a tollat vagy adtátok mások kezébe?"

 
Én vagyok az irányító mindenképp. Én írom a sorsom, én hozom meg a döntéseimet. Ám ahhoz, hogy döntsek, kellenek a kihívások, akadályok, lehetőségek. Hogy melyiket választom, csak rajtam múlik....szerintem.... :)

A megfelelni akarás is egy döntés és az adott dolgok elfogadása, elutasítása vagy megváltoztatása is ...
… és nem arra céloztam, hogy csak magammal kell foglalkoznom és miden más nem érdekel. Kissé félreértettek szerintem.. :( Aki ismer, tudja ezt, hiszen eddig beteg édesanyámmal törődtem, amiről én döntöttem.. Most, hogy elment, nagyon hiányzik, bárcsak élhetett volna még, de az meg az ő döntése volt, hogy nem veszi igénybe a kezelést... Ráadásul 3 gyermekem van, de én döntöttem úgy, hogy be merem vállalni, nem csak úgy kipotyogtak belőlem, mert a gyermeknevelés nem ér véget a szüléssel... És az is egy döntés, hogy édesapámat eddig anyukám tartotta el, vállalta anyukám ezt, most pedig nem fogad el segítséget apukám, mert nem akar... Ezek mind döntések. A család szó nem arról szól, hogy kinek mi hogyan kötelező. Az örökbefogadott gyerek is élhet szerető családban és az édes gyermek is lehet bántalmazott... De sorolhatnám még, hány példám van a döntések szükségességére. És ráadásul ne korlátozzuk ezt a családra, mert a döntés fogalma, az irányítás volt a kérdés, nem az, ki hogyan gondoskodik a családjáról. ….igen, helyesen gondolod, hogy igenis felelősséggel tartozunk egymásért. :) És azt is, hogy társas lények vagyunk. :) <3 De pont ezért fontos az is, hogy merjük vállalni a döntéseinket és álljunk ki mellettük. Néha a terhekről kell döntenünk, néha pedig arról, meddig akarunk még gondoskodni valakiről, aki nem akarja, vagy akár arról, meddig finanszírozzuk családtagunk dohány és szeszlesitaltermékeit szeretetből... És már bele sem megyek a munkahelyi vagy családon belüli erőszak témába, mindenki tudja, mire gondolok.

Szóval kellenek a döntések, és a döntésekhez az erő, de nem felelőtlenül vagy család, barátok, szeretet nélkül... hanem ésszel... így gondolom.... <3 :)

És mindig van egy út....

 

 

"Tudod a könny olyan kincs, ami segít jó helyre gurulni a bánatnak és az örömnek. Nagyon rossz lehet annak, akinek nem jutott ebből a kincsből. Ha neked van, szerencsés vagy!"

Szeretettel: Biggie 

A nagy bummm.....

 vagy hogy ne csak a szám járjon ezentúl!

Be kell vallanom, már magam számára is unalmas és közhelyes, 

de még is leírom: Nincsenek véletlenek!!!! 

Mert ahogyan indult a mai napom az minden, 

csak nem véletlen egybeesés, 

nem szerencse és még csak a jó 

tündérkeresztanya sem látogatott meg.....

Először is tudnotok kell, hogy nagyon nehéz hónapokon, heteken vagyok túl. Ami jöhet, az jött. nem részletezném most, csak címszavakban. Volt és van betegség, műtét, tömérdek váratlan kiadás, gyász, félresikerült helyzetek, munkák és sorolhatnám mindazt, ami máskor esetleg 3-4 év alatt történik meg egy családban. A helyzetet már nagyon nem bírtam. Úgy éreztem magam, mint Hófehérke, amikor eltévedt az erdőben és a félelemtől már az egyszerű ágakat is karmoknak képzelte. Mintha a kiutat keresném, de egyre csak sűrűbb lenne a rengeteg és érzem, hogy ez még nem is a vége. Természetesen mindennel próbálkoztam. Időnként sokat posztoltam közösségi oldalakon, kiírva magamból, amit nem tölthetek ki a családomon, egyedül kávézókban szürcsölgetve reméltem, hogy a forró ital, kilendít és elűzi a negatív gondolatokat.Elővettem minden könyvemet, ami erről szól, naplót készítettem, jegyzeteket írtam mindenhová, munkába temetkeztem.... De hiába. A bajok csak jöttek és jöttek és talán még jönnek is. Abban is biztos vagyok, hogy nem csak velem fordul most ez elő, biztosan mások életében is van mély völgy, amiből egy darabig nem tud kikapaszkodni. Ilyenkor vagy abbahagyjuk a próbálkozást, vagy utolsó erőnkkel is megpróbálunk egyedül kimászni, de azt is megtehetjük, hogy kinyitjuk a szemünket és észrevesszük a kezeket, amelyek értünk nyúlnak és elfogadva azt kikerülünk a gödörből..... Hiszen a jelek, a kezek, a lehetőségek mindig körülöttünk vannak, de néha annyira félünk látni, kimozdulni, hogy nem vesszük észre, vagy ha észre is vesszük, inkább elfordulunk és nem használjuk ki.Talán sokunkról szól ez, ezért osztom meg veletek a mai reggel csodáit, mert ez csoda volt!

Maga a tény, hogy itthon vagyok, mert mandulagyulladásom van, elég elkeserítő. nem szeretek a munkahelyemről hiányozni, szeretem, amit csinálok és nem is szívesen hagyom másra az én dolgomat. Nem mintha nem bíznék meg valakiben, csodás munkatársaim vannak és nagyon jól érzem magam. De ha itthon kell maradni, az kicsit olyan mint a filmszakadás. Vissza kell mindig tekerni, hogy tudjam, honnan kell folytatnom. Ez szerintem senkinek sem egy jó helyzet....

Szóval van nekem egy nagyon kedves párom, aki még betegen is mindent megcsinált helyettem, hogy ha már ezt a napot itthon töltöm, tényleg pihenjek. Elvitte a gyerekeket iskolába, óvodába, kivitte a kutyát, elment a hivatalba, postára, vásárolni... Egyszóval megcsinálta a napindító rutint, aminek zömét más esetben én szoktam. Amíg a legkisebb várt a sorára, egymás után mentek a mesék, hogy anya pihenni tudjon, de aztán gondoltam, úgysem tudok visszaaludni és mielőtt kilövöm a tévét, kapcsolgatok kicsit. Ekkor érkezett az első szikra ma reggel. "Véletlenül" rátaláltam a Nőstényördög című 1989-es vígjátékra, ami mindamellett hogy természetesen vicces, igencsak elgondolkodtató. Micsoda véletlen! Egyrészt, mint már írtam, életem egyik legfontosabb, sorsfordító éve volt 1989. Na jó, ezt még mikor megnéztem, nem tudtam, de számomra mindenképpen egy érdekes tényező. "Mary Fisher csinos és gazdag nőszemély, szerelmes regények sikeres írónője. Ruth Patchett viszont túlsúlyos, tenyeres-talpas háziasszony, élete középpontjában a családja, a férje áll. A romantikus tekintetű, fiatal könyvelő egy fogadáson találkozik Maryvel, akit meglátni és megszeretni egyetlen pillanat műve csupán. A csalfa Bob hamar megbánja, hogy otthagyja érte a családját. Ruth ugyanis bosszút esküszik és ördögi tervet eszel ki. Az odaadó feleségből pillanatok alatt rémes és vérmes nőstényördöggé válik. Sajátos hadjáratba kezd, megkeserítve a turbékoló pár életét." (port.hu) A film tele van azokkal a sorsfordító gondolatokkal és eseményekkel, amelyek elég sok átlagembert érintenek. Munkahelyi és magánéleti zűrzavarok, kitaszítottság, elkeseredettség, de ami még fontosabb, hogy benne egy nő, aki kezébe veszi a sorsát. És nem csak a sajátját, hanem ezzel együtt még rengeteg nő, ember életét. Hiszen ha egy ember változtat, változik, olyan mint a csepp a tóban. Hullámokat gerjeszt, továbbadja lendületét, megfertőzve így a körülötte levőket is a saját áramlataival, gondolataival. igencsak inspiráló és megindító volt, rengeteg gondolat kavargott a fejemben, amikor kikapcsoltam a készüléket. Eszembe jutott az összes ötletem, amit eddig nem valósítottam meg... Hogy mennyi dolgot, döntést halogatok már akár évek, akár hetek óta.... Hogy mennyire elhanyagolom magam és mennyire nem törődöm eléggé saját magammal is, nem csak másokkal... Hogy nem véletlenül betegedtem le, hanem azért, hogy mindezt újra lehetőségem legyen észrevenni.

Így szereztem az ihletet, hogy akkor én most kiírom magamból ezt az érzést, ami rám tört és megosztom veletek, hiszen mindenkinek a saját élete a legfontosabb és hátha Ti is ötletet kaptok megoldásokra. leültem a gép elé, bekapcsoltam a netet és megnéztem a postafiókomat, érkezett-e valami fontos, mielőtt belemélyülök az írásba. Képzeljétek, ott volt egy e-mail, hogy a mai napon megkapom a Lélekpillangó legújabb idézetes

könyvecskéjét, amit annyira várok. Éppen a
részletek olvastam, hogy melyik futárszolgálat, mikor stb., amikor dudálást hallottam. Kimentem és az említett futárszolgálat autója várt a kapuban, hogy átvegyem a csomagot. én már az e-mailtől is az egekig ugrottam, de miután a csomag is megérkezett, nem csak madarat, pillangót is lehetne fogatni velem!!!! Mi ez, ha nem jelek tömkelege? Mie ez, ha nem iránymutatás, hogy ne ücsörögj már a gödörben, hanem állj fel! Indulj el, mert csak akkor kapod meg a segítő kezet, ha próbálkozol, ha elindulsz és nyújtózkodsz felfelé, amíg el nem éred a célod. nem valósíthatod meg az álmaidat azzal, hogy "ej, ráérünk arra még" a fotelban ülve... Akarnod kell, hogy amit elterveztél, véghez vidd, és ehhez tenned is kell valamit. Én most ezt kaptam. Egy óriási pofont, úgy gondolom. Óriási pofont, hogy felébredjek, összeszedjem magam és megmutassam magamnak és a világnak, mire vagyok képes. Talán túlzás, talán gyermeteg, amit írok, de így érzem....

Tudom, hogy mi mindent szeretnék, de ez nem elég...  A minap például szintén életem egyik legfontosabb munkáját fejeztem be. És bár még igazításokra szorul, nekem tetszik. Mindig is azzal kezdem az évet, hogy letöltök egy tervezőt valahonnan és beleírom a múltat, a jövőt, a célokat, a terveket. Most is ez járt a fejemben. Észre sem veszem és megint eltelt egy év.... Megint számba veszem majd, mi történt velem, miben voltam jó, sikeres és mit kell majd másképp csinálnom. Hogy a következő év még jobb, szeretettel, örömmel, sikerekkel és hálával teli lehessen.... De meguntam a szín és kép nélküli fekete-fehér változatokat. Túl egyszerűek, nincsenek idézetek, inspiráló formák, megindító képek benne. Először a döntés csak az volt, hogy csinálok egyet magamnak. de annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, másokkal is megosztom majd, ha készen lesz teljesen. Számomra ez nagyon fontos és hátha valakinek, ugyanennyire.

Tudjátok nem tudom, mit írhatnék még.... Még mindig a mai reggel hatása alatt vagyok. Még mindig szárnyal a lelkem és hálával teli minden porcikám. De ami másokra is érvényes, csak rajtam múlik, mit kezdek ezzel a lendülettel, ezzel a pofonnal, ami fentről jött: Ébresztő, túl sokáig aludtál!!!! Indulj, itt az idő! Remélem, sokáig érzem majd ezt. Erőt és kitartást merítek belőle és kívánom, hogy akik elolvassák, azok is kapjanak szárnyakra velem együtt és valósítsák meg legszebb álmaikat!!!

Kívánok nektek csodás napot és hogy felismerjétek: 

További életünk első napja ma van!!!

Szeretettel: Biggie

A jó pásztor

A jó pásztor 

23 Dávid zsoltára

"1. Az Úr az én pásztorom;

nem szűkölködöm.

2. Füves legelőkön nyugtat engem,

és csendes vizekhez terelget engem.

3. Lelkemet megvidámítja, az

igazság ösvényein vezet engem

az ő nevéért.

4. Még ha a halál árnyékának

völgyében járok is, nem félek a

gonosztól, mert te velem vagy;

a te vessződ és botod, azok

vigasztalnak engem.

5. Asztalt terítesz nekem az én

ellenségeim előtt;

elárasztod fejem olajjal;

csordultig van a poharam.

6. Bizonyára jóságod és kegyelmed

követnek engem életem minden napján,

                                                             s az Úr házában lakozom hosszú ideig."

Változás...

Sokat beszélgettem az utóbbi időkben közösségünk vezetőiről különböző korú, vallású és érdeklődésű emberekkel. Hihetetlen hallgatni, mennyire koncentráltan jön át szavaik által a magyarnak, mint népnek a véleménye a világról, önmagáról, a jövőről. Nagyon elszomorít, hogy mindig csak a rosszat látja mindenki, pedig lehetne sokkal jobb is. Nem azt szeretném mondani, hogy folyton vigyorogjunk és ne vegyük észre a gondokat, de bizony a magyarság jövője a mostani szülőkön, vezetőkön, politikusokon múlik.

Ha kicsiben akarom megmutatni, nézzünk meg egy négytagú családot, ahol apa, anya, fiú, lány vannak. Az esetek 90 %-ában felnőtt korában a fiú olyan életvitelt folytat majd, mint az apja, a lány olyat, mint az anyja. És teljesen mindegy, hogy mit mondunk, a viselkedésünk határozza meg, milyenek lesznek. Ha pl. én folyton arról papolok, hogyan kell szabályszerűen közlekedni, majd csak egyszer-kétszer átmegyek gyalogosan a piroson, mert semmi nem jön, már meg is tanítottam, hogy a szabályokat meg lehet szegni. Ha teljesen más témát nézek, én vallásos, templombajáró ember vagyok, a lányomat nem is kell kérnem, hogy csatlakozzon. Ugye ma is megyünk anya? - kérdi vasárnap reggel. A párom egy másik világból származik, templomot csak akkor látott belülről, ha kirándult vagy vendég volt egy esküvőn. A fiam nem is akar annyira velünk jönni, és rá is kérdezett már többször, akkor apa miért nem jön...

Úgy gondolom, ha nincs gyermekünk, akkor is fontos a példamutatás, hiszen különböző közösségek tagjai vagyunk. Legyen az egy család, szülői munkaközösség, gyülekezet, vagy egy város, nemzetség, ország. Sokszor nehéz minden szabályt betartani, folyton mosolyogni, pozitívan hozzáállni. Ez rám is vonatkozik!

De!!!! Ha meg sem Próbáljuk, akkor nem tudhatjuk, mi lenne ha.... Én úgy gondolom, valahol úgy kell a világ felé fordulnom, ahogy én elvárom azt másoktól. Hogyan várhatom el másoktól, hogy másképp viselkedjen, ha én magam sem hallom meg a kritikákat. Igenis meg kell hallani és mérlegelni, még ha abban a pillanatban rosszul esik is. Vannak tanácsok amiket meg kell fogadnunk és vannak, amiket nem... Nehéz néha eldönteni, melyiket. Mindenki a maga élete, világa, munkája stb. szerint kellene, hogy döntsön.

Én az elmúlt években rengeteg rossz dolgon mentem át, gyermekként szintén értek óriási pofonok. Bizony volt idő, amikor egyfolytában panaszkodtam és nem értettem, miért maradnak el mellőlem a barátok, ismerősök. Be kellett látnom, vagy megváltozom, vagy egyedül maradok. Mára megtanultam másképp nézni a mindennapokat. Hogy a pohár inkább félig teli és meg kell látnom a kevés jót mindenben. Szerintem sokat változott az életem és még nincs vége, még nincs minden dolog lezárva, lejátszva. Tudom, hogy azt kapom, amit adok másoknak. 

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”

(Charles Reade)

És fontos mindenkinek, hogy valamiben hinni tudjon. A vallásos embereknek az Istenbe vetett hite ad erőt, én is közéjük tartozom. Amellett pedig hinnem kell magamban, hogy képes vagyok dolgokra és minden nap próbálok a kisebb-nagyobb céljaim felé közelebb kerülni. Az univerzum mindenkiben hisz, de csak annak ad, aki magáról elhiszi, hogy a világ része, beletartozik a körforgásba és a jelenben él. Bárhonnan is jöttünk, bármiben is hiszünk, mi irányítjuk a sorsunkat. A pozitív gondolatok, a jó hozzáállás a jobb élet felé visznek, a negatív hozzáállás, a pesszimizmus a szegénység, a betegség, az egyedüllét felé sodorják hajónkat. Meg kell tanulnunk, hogy ha nem hagyjuk sodródunk az árral, hanem kezünkbe vesszük az evezőlapátot és helyesen forgatjuk, külső segítség fog érkezni és beérünk a célba.

Azt kívánom mindenkinek, hogy tudjon változni. Nem egyszer, nem 2-szer, hanem folyamatosan. Hiszen egy körforgásban vagyunk, minden változik körülöttünk és nekünk mindig adott helyzetből kell kihozni lehetőségeink szerint a legjobbat. Csak így juthatunk előre. Amit nem befolyásolhatunk, azzal nem szabad foglalkozni, csak azzal, amit éppen meg tudunk oldani, meg tudunk valósítani. És a kis lépésektől a nagyobbak felé haladva, egyre közelebb jutunk majd ahhoz, amit szeretnénk.

“Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.”

(Wass Albert)

További Csodás Napot és 

Jó Tervezgetést Mindenkinek!!!! 

Ha változást akarsz, állj ki a sorból!!!!

Mert az az igazság, (...) hogy az emberekben

csak annyi jóság, annyi felebaráti szeretet él, 

amennyivel a pillanat 

gyönyörét fokozhatják. 

Az emberek - falkákba verődve vadásznak. 

Falkáik pusztítva végigszáguldanak a sivatagon, 

aztán üvöltve tűnnek el a vadonban. 

És veszni hagyják, aki elhull. 

Arcukat máz rejti, álarc, grimaszok.

/Virginia Woolf/

Nem véletlenül pont most ragadtam ismét „tollat”.

Egy hír felröppenése (egy a cikkek közül: http://index.hu/belfold/2013/08/04/elzartak_a_vizet_az_ozdi_romatelepen/) és az azt követő vitafórumok ihlettek újabb írásra.

Hihetetlen, mennyire különbözőek vagyunk. És még mielőtt valaki politikai véleménnyilvánításra számítana, megnyugtatom, nem szándékozom energiát és időt pocsékolni semmilyen politikai véleménnyilvánításra. Ez nem az a fórum.

Szóval egy zárt kör tagja vagyok és hát a hozzászólások alapján jöttem rá, ahányan vagyunk, annyi féle véleményünk van. És nem csak annyi véleményünk, hanem a temperamentum illetve, hogy kit mennyire mélyen érint a téma, azonnal felszínre tört. Biztos vagyok benne, hogy az enyémmel együtt számos cikk jelent és még jelenik meg majd, de bízom benne, én egy kivételes szemszögből tudok rávilágítani a témára.

Mondanom sem kell, volt ott hideg is meg meleg is, de csak visszafogottan szerencsére. Mégis hálás vagyok, hogy mindegyiket olvashattam. Természetesen volt aki rögtön a kissebségi kérdést vette elő egyik vagy másik végéről. Volt aki a naplopó munkakerülők, szegénység és szegénységtudat kérdését és persze nem maradhattak el kis hazánk vezetői, politikusai, képviselői sem. Egyszóval özönlöttek a vélemények. Ez nem új dolog ám, hiszen a mindennapokban is találkozunk hasonló véleményekkel, csak nem ilyen koncentráltan…

Én például Erdélyben születtem és rossz volt költözni 9 évesen. És mikor meghallom valakitől, ebben az országban minden lehetetlen, el kell menekülni, itt nincs jövő,  a falra tudnék mászni!!!! Sajnos valóban nem Kánaán és ne mindenki gazdag és okos és szép. De miért gondoljátok ti, akik így vélekedtek, hogy egy idegen országban, bevándorló idegenként olyan jó lesz nektek? Miből gondoljátok, hogy máshol jobb vagy hogy tárt karokkal várnak majd? Csak egy cikksorozat érvként: http://blog.erdely.ma/antalboglarka/2013/04/26/angliai-gyorstalpalo-1-resz/

http://blog.erdely.ma/antalboglarka/2013/05/04/gyorstalpalo-angliahoz-2-resz/

http://blog.erdely.ma/antalboglarka/2013/05/11/gyorstalpalo-angliahoz-3-resz/

Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, a rendszert hiába szidod, nem változtathatsz rajta. Mindig abból kell kihozni a legjobbat, ami éppen adva van (helyzet, rendszer, politika stb.) Egy másik bölcs ember szerint pedig egy fecske nem csinál nyarat.

Szerintem: egy fecske valóban nem csinál nyarat, de a változáshoz kell az első fecske. Majd a második, harmadik és így tovább.  A kérdésemre, na de ki fogja elkezdeni a változást a változtatást, ezt a választ kaptam:

„… én szeretném azt válaszolni a kérdésedre: "MI fogjuk elkezdeni. Kiegészítésül pedig mindarra, amit olvastam tőletek: Ha nem tartjuk természetesnek, hanem teszünk ellene leginkább úgy, hogy nem állunk be a sorba és ezt képviseljük is a környezetünk előtt, megtanuljuk, hogy hogyan lehet ennyi baj közt mégis becsületesen megélni …. előbb csak egy barátunk áll be mellénk a sok közül, aztán ő mellé is beáll egy és így tovább. Ez exponenciális növekedést eredményez, amelynek a hatását az első fecskék lehet, hogy nem fogják már megélni. De ha soha senki nem kezdi el, akkor soha nem lesz olyan világ a földön, amelyben mindannyian szívesen élnénk. Lehet, hogy így sem, mert az ember nem tagadhatja meg önmagát. De amíg én nem felelek meg mindig minden körülmények között azoknak az elvárásoknak, amiket másokkal szemben támasztok, akkor milyen alapon ítélek el másokat? "Az vesse rá az első követ..." És ezért nincs a politikának igazsága. Mert mindenki azzal az oldallal szimpatizál, amelyik inkább olyan "bűnöket" követ el, amelyeket ő is jogosnak tart. Amelynek az értékrendje az övéhez jobban hasonlít. De az emberek és a politika világában nincs olyan, hogy örökérvényű értékrend. Ezért nem lesz soha egyik politikai pártnak sem 100%-os a támogatottsága. És ezért nem látom én értelmét politikáról vitatkozni. Értékrendekről, véleményekről, látásmódról, tapasztalatokról BESZÉLGETNI lehet és kell, de csak nyitott, szeretetteljes szívvel. Egyéb esetben a vita veszekedést majd haragot és/vagy sértődöttséget és egyéb negatív érzelmeket képvisel. Utópisztikusan hangzik? Lehet. Naiv vagyok? Lehet. De inkább maradok naiv, mint tekintek vissza úgy az életemre, hogy azt sokkal kevesebb haraggal és konfliktussal is leélhettem volna. Ez az én értékrendem és szerény eszközeimmel ezért próbálok kiállni, ebben próbálok hiteles példát mutatni. Néha elveszem, de amíg a szemem a célon van, nem tévedhetek el nagyon.” (forrás a blogot író hölgytől: http://iranytucoaching.blogspot.hu/p/bemutatkozas_1.html)

Rég örültem ennyire, mert végre valaki ugyanazt gondolja, mint én. És azért idéztem, mert helyettem is tökéletesen megfogalmazta gondolataimat.

Ezúton is köszönöm neki még egyszer.

A hiba ott van, hogy tényleg beállunk a sorba. Azt gondoljuk ezzel leszünk mások szemében jók, népszerűek. És közben arra várunk, hogy valami változzon, jobb legyen. Ha mindenki a sorban áll, semmi nem fog változni.

Azelőtt pénzügyesként dolgoztam egy olyan vállalatnál, ahol tényleg az ember a fontos. Ahol nem az átverés a lényeg és ha kiérdemled, az eredmény meghozza gyümölcsét. A cég fejének ugyanaz volt mindig a mondanivalója az újaknak. Az amiről beszélek. Sohasem felejtem, mikor lerajzolta:

„Mennek a bárányok a sóbánya felé, farkas les rájuk. Egymásba bújva araszolnak, nehogy elkapja őket az ordas. Mert ha valaki kiáll a sorból és kimeg a védett körből lehet, hogy otthagyja a fogát. Így inkább araszol tovább, nem tudván, hová tart ugye, de így nem kap el a gonosz. Senki nem mondta, hogy tutira elkap és ott a víz meg a fű a körön kívül, de mégis ezt választják, mint mi emberek.”

Miért nem mer senki kezdeményezni??? Miért nem akar senki első fecske lenni???? Miért nem hisz senki annyira magában, hogy neki sikerülhet???

Pedig első fecske nélkül második sincs és harmadik sem.

Kellenek a jó pedagógusok, akik hisznek a munkájukban. Nekem ez az életem, ehhez értek. Meg is látszott az eredménye. Nagyon szerettek a gyerekek és erős 3-a, 4-es osztályt tudtam kihozni úgy, hogy ők akartak kitörni, jobbak lenni. Miért nem ezt az érzést adjuk tovább??? Ha más is így csinálná, esélyt adva a rosszabb helyzetből indulónak, nem itt tartanánk.

Az ózdi eset igen kis szelete a szegénység rosszul kezelésének. Ha nem állították meg időben a víz lopást vagy pazarlást, akkor most nem így kellene megoldani. Hiszen ott vannak dolgos emberek is, gyermekek és idősek is. Sokkal fontosabb lett volna a megelőzés. Hogy munkára bírjuk a dolgozni nem akarót, hogy iskolába járjon, akinek nincs kedve hozzá, hogy az elején szankcionáljuk és büntessük amit kell faji, etnikai, vallási hovatartozás nélkül!!!Vagyis az önkormányzat ugyanolyan hibás, mint azok, akik ezt kihasználták akár éveken át. Ha hagyunk valamit megtörténni, akár hosszabb távon, akkor ne akarjunk példát statuálni a leglehetetlenebb helyzetben azonnal. Annak nem eredménye lesz, hanem akár végzetes következménye.

A fokozatosság és elővigyázatosság, a tervezés, következetesség és számon kérés sokkal célravezetőbb, akár egy gyermekről, osztályról, városról, vagy országról beszélünk. És mindenkinek van lehetősége és lehetősége másnak esélyt adni. Ha ezt tennénk, elkezdődne valami….

"Én magyar vagyok, magyarnak születtem. 

Ez a hazám! Tudom, hogy itt van az otthonom 

és rajtam is múlik, hogy jobb lesz-e egyszer talán…

Nem kell hogy mellém állj, vagy egyetérts talán, 

de remélem az én nevem zeng majd egy új kor hajnalán. 

És ha gyermekeim jó példát látnak, 

talán ők is egy másik sorba állnak. 

S bár eredményét lehet meg nem érem, 

büszke leszek rá, ha ezért én is éltem…"

/M.V.Z./

Nő, feleség, anya, munkaerő...

"Én három személy vagyok, attól függően, hogy épp kivel vagyok.

 Az Ártatlan Kislány, aki csodálattal bámulja a férfit, 

és úgy tesz, mintha lenyűgöznék hetvenkedő 

történetei a hatalomról és a dicsőségről. 

A Végzet Asszonya, aki azonnal lecsap azokra, 

akik bizonytalanok, átveszi felettük az irányítást, 

és kielégíti a vágyaikat, hiszen nekik már

semmi mással nem kell törődniük. 

Végül pedig a Megértő Anya, aki gondját viseli mindazoknak,

 akik vigaszra és törődésre szorulnak, 

úgy tesz, mintha megértené őket, de a panaszok egyik fülén be – a másikon ki. 

Maga melyiket szeretné megismerni?"

Paulo Coelho

Nő, feleség, anya, munkaerő...

Hogy miért éppen ez a téma? Fogadott Tesómmal beszélgettem ma kétszer is és újra késztetést kezdtem érezni a téma kifejtésére, hogyan látom én. Sokszor beszélgetek magukat 5-6 felé szakítani próbáló hölgyekkel, néha én is az vagyok. De nem tartom jónak, sőt bosszant időnként a téma...

Nem tudom, milyen emberek is voltak azok a nők, akik egyenjogúságot kértek, de minden bántás nélkül valamit rosszul csináltak. Szerintem igencsak a ló másik oldalára estünk, olyan elvárásokkal, amelyek teljesíthetetlenek. A hozzám hasonló hölgyek szemszögéből szeretném kicsit kitárni a kaput, mert már én is ott tartok, hogy a megfelelési kényszer miatt már pszichológushoz kellene járnom mások szerint. Ez nem csoda, hiszen egy személyben szeretnék tökéletes anya, feleség, lánygyermek, takarítónő, házvezetőnő, szakács, a család lelki szennyesládája, jó tanító (munkaerő), szülő és pedagógus úgy, hogy közben megőrzöm nőiességemet, helyrehozom az alakomat (tornázni járok) és másodállást is vállalok, nehogy baj történjen.

A nagy egyenlőségnek az lett a következménye, hogy a férfiak feladata az maradt, ami volt, míg a nők kaptak még párat a nyakukba természetesen az elvárásokkal együtt. És bár minden porcikámmal a hátrányos megkülönböztetés ellen vagyok, én sem biztos hogy alkalmaznék egy 6-7 felé szakadni akaró édesanyát 3 gyerek mellől, mert nem biztos, hogy   az otthoni és egyéb gondjai, gondolatai, megfelelési kényszere miatt oda tud figyelni arra, ami ott a dolga. Egy ilyen anya, mint én nehezen tudja otthon hagyni a gondokat és átkapcsolni az agyát a munkahelyére. Bocsánat, hogy ezt mondom, de a legjobb példám a közelmúltban: a kórházi osztály vezetékes telefonja folyamatosan a nővérkék családtagjai miatt volt hangos (mit vegyek fel, bevásárlólista, hol a zoknim, stb.) Megértő anyaként is zavart, mert mi van ha nekem lenne szükségem rájuk az ott fekvő beteg gyerekem miatt.

Irigylésre méltó kivételek persze vannak, de annak hosszas szellemi és lelki gyakorlat az előzménye, amit a már említett feladatok mellett kell elvégezni. Kinek akarunk ennyire megfelelni?????

Szóval.... a fogadott Tesókámnak is azt ecseteltem ma éppen, hogy én minden nap, ha tehetem, alszom délután a gyerkőcökkel. Bűn-e lefeküdni és pihenni nappal? Jól megy nekem? Nincs dolgom? De van.... Mindenkinek van. De ha hulla fáradtan várom a páromat haza és pattannak az idegek estére, akkor a gyerekeken és a szeretett társon fogom kitölteni, ahelyett, hogy a kevés együtt töltött percünk értékes beszélgetéssel, játékkal, mozival telne.

A másik ilyen idekapcsolható pont az este. Nálunk mindhárom gyerkőc (7, 6, 1) alszik fél kilenckor a tanév ideje alatt. Így nyerünk apával a nyárhoz képest 1,5 órát. Az elején nem is tudtunk, mit kezdeni a nagy szabadsággal. Sok ismerősöm, mint délutáni alvás idején, azt mondja, gyorsan megcsinálom a dolgomat, mert most alszanak. DE akkor a napnak melyik része az ÉN rész? Vagy Én, aki ennyi felé szakadok, nem érdemlek annyit az élettől, a családtól és legfőképpen magamtól, hogy valamikor magammal törődjek. Olvassak, zenét hallgassak, megnézzek egy jó filmet, odabújjak apához, mert jól esik néha dorombolni, vagy csak szundítsak egyet? Akkor nem csoda, hogy ennyi kiégett anya, nő, pedagógus és még sorolhatnám....

Nálunk alapszabály: az este apáé és anyáé, főleg nyáron. Mikor a Picúr elalszik, a nagyoknak be kell vonulni a szobájukba és lefoglalni magukat. Hozzá kell szokniuk, hogy ők életünk értelmei, de pihenés nélkül nem tudunk értékes időt velük tölteni. Ha az ember kicsi kortól bevezeti ezt, nem fogja esténként a saját gyerekeitől a haját tépni.

Iskolaidőben könnyebb, mert korábban alszanak el, ott nincs is gond anya és apa idejével.

De mint mondtam, ebben az időben, legyen bármilyen évszak, anya nem mos, főz, takarít már. Mert az a pihenő idő és apa ideje.

Higgyétek el, nem kell tökéletes feleségnek lenni, elég ha jó vagy. Nem szuper anyu kell, csak jó anya. És sorolhatnám. Nem vagyok életmód tanácsadó  de sokaktól olvasok, tanulok. Mindegyik tanácsadónak és coach-nak egy fontos tanácsa van, ami mindenkire vonatkozik: kis tervezéssel, előregondolással megoldható minden a tökéletesség igénye nélkül. Tisztelnünk és szeretnünk kell magunkat annyira, hogy magunkra is jusson idő. 

Fogj kezdetnek egy papírdarabot és tervezd meg a holnapi napot. Később, ha belejössz, előrébb és előrébb is gondolkodhatsz. Sokkal jobban fog menni a munka és egy idő után kevesebb stressz ér majd az összevisszaság miatt.

Ti nem így gondoljátok?

Ime linkek, ahonnan otthonról is kaphattok útmutatást: 

http://www.vidirita.com/

http://www.vidirita.com/letoltheto-konyvek/

http://www.mywaycoaching.hu/

http://www.gazdagmami.hu/rolam

Én sokat tanultam tőlük. Nektek hogy tetszenek? 

Cél, új élet

"Céljaink adnak értelmet a reggeli felkelésnek,
 ezek hajtanak egész nap. A célok felszínre 
hozzák a mélyben rejlő értékeket."

Harvey Mackay



Fura dolog a cél... De nélküle semmi vagy. 

Sokan összetévesztik a célokat az álmokkal. Ezért nem is valósulnak meg. Álmodozni bármiről lehet: arról, hogy hercegnő vagy egy mesében, hogy 8 lábad van és pók vagy, bármiről, ami a valóságban elérhetetlen.

De ha azt akarjuk, hogy megvalósuljon, akkor célokat kell kitűznünk. Olyan célokat, amikhez meg tudjuk tervezni az utat, a szükséges időt és ki tudjuk találni az eszközöket is, amelyekkel elérjük. Tudom sokan azt mondják most, elcsépelt ócska duma, minden harmadik nagyokos ezt fújja, pedig ahhoz se pénzem nincs sem elég időm stb.

Nem vagyok sem tréner, sem oktató, de azt tudom, mit jelent megvalósítani a céljaidat. Hadd meséljem el nektek, miért mondom, mire gondolok....

Az én szüleim, akikről sokszor nem csak jót mondok, a legjobb példái és példa mutatói a célok elérésének. Bár ma már nem olyanok, mint akkor, de az évek fölöttük is elszálltak. Mégis szeretném elmondani, elmesélni, milyen nagyszerű célmegvalósítók voltak. Bárcsak ma is azok lennének!

24 évvel ezelőtt, egy hideg decemberi reggelen nagyon korán keltünk. Kolozsvár szívében felöltöztünk és hatalmas bőröndjeinkkel levonultunk a ház elé, ahol Marci bácsi vár minket kis autójával, hogy kivigyen az állomásra. Én kilenc éves voltam, a Hugicám hét. Nem sokat értettünk abból, mi történik, csak azt tudtuk, hogy valami nagyon fontos és hogy hosszú útra megyünk. A felnőttek nagyon izgatottak, idegesek és zaklatottak voltak...

"Megvannak az útlevelek?" "A konténer papírjai?" "A vonatjegyeket betetted?

Ilyen és ehhez hasonló halk mondatok hangzottak el, miközben bekerültek a kisautóba a csomagok és a sötétben gurulni kezdtünk az állomás felé. Nagyon korán volt. Az állomáson épp hogy egy-két forgalomirányító sétálgatott nyakát kabátjába húzva a hideg elől. Minden ködös és csendes volt. Lassan kicipekedtek szüleink a peronra és fürkészték a kiírásokat, és figyelték a hangosbemondót, nehogy rossz helyen legyünk...

Én úgy emlékszem, már ott voltak a nagyszülők és ugyanolyan izgatottak, de legalább annyira szomorúak is voltak. Már nem tudom, hogyan szálltunk fel a vonatra, de azt tudom, hogy a felnőttek sírtak. Akkor nem értettem, miért. Most viszont leírni sem tudom könnyek nélkül. Most már tudom, hogy azon a hideg reggelen indultunk el, hogy Kolozsvárt Magyarországra cseréljük és egy új otthonban új hazában új életet kezdjünk...

De a történet nem itt kezdődik. Két évvel korábban kezdődött, amikor a szüleim nagy döntést hoztak.  Ezt azét tették, mert nem élhettek akkor ott olyan életet, amilyet szerettek volna. Tudniillik édesanyám nem dolgozott. Nem dolgozott, mert orvosként nem választhatott az egyetem után munkahelyet. Oda kellett mennie, ahova helyezték és hát a magyarokat nem éppen a legjobb helyekre küldték, ahol még áram sem volt. Barlád (románul Bârlad) a Moldvai hátságon, a Bârlad folyó mentén fekszik. Ott dolgozott, ott lakott, így mi gyerkőcök Brassóban nevelkedtünk a nagyikánál, édesapám pedig Kolozsváron dolgozni járt. A család 3 felé volt. Kérdezem én, hogyan család ez így? Édesanyámék is így gondolták, anyukám feladta a munkáját, hazaköltöztünk és éltünk édesapám fizetéséből, amit az ottani távközlésnél keresett. Volt lakáshitel, jegyrendszer és élelmiszerhiány. Csak szemléltetésként: egy hónapban fejenként járt 2 tojás. 
Elsőre viccesnek hangozhat, de nem volt az. Ha bármilyen silány minőségű hús, tojás stb. érkezett a boltba, a szomszédok s.o.s.értesítették egymást nemzetiségtől, hovatartozástól függetlenül és mentek sorba állni. Ennek 3 féle kimenetele volt. Vagy együtt álltunk óvodásként sorban édesanyánkkal, vagy a szomszéd vállalta a többiek gyerekeit (ez ritka volt, mert akkor a fejkótát ő nem kapta volna meg), vagy órákra egyedül maradtunk bezárva a Hugicámmal felügyelet nélkül. Isten vigyázott ránk, hogy semmi végzetes nem történt. Édesanyám közben borsónyi gyomorral próbálta megszerezni a betevőt.

A mindennapos harc után az élelemért, folyton azon gondolkodtak, hogyan, miből élünk majd, miből taníttatnak majd, mi lesz velünk. A szeretet tartotta össze a családot, tudnék mesélni, de azt máskor.

Azelőtt többször jártak Magyarországon barátoknál, rokonoknál,  ismerősöknél. Sokan mondták, gyertek át, jobb lesz. Addig mondták, míg Apukám és Anyukám elszánta magát hosszas gondolkodás után. Tudták veszélyes, de nincs visszaút. Sok ismerősünk tévhitével ellentétben, az áttelepülés mellett döntöttek a szökés helyett. Az akkori szabályok és törvények szerint befogadót kaptak egy magyarországi lelkész házaspártól, azzal tudták elindítani a hivatalos áttelepülési procedúrát. Borzasztó volt. Kisgyermekként órákat álltam sorba a hivatalokban egy egy aláírásért, miközben szüleim hol kávét, hol pálinkát szorongattak egy zacskóban. Esetleg csokoládét, déligyümölcsöt, mikor mi volt, hogy meglegyen az aláírás. De ha ez nem elég, minden nap azt hallgattuk, ne  mondjuk senkinek, nehogy baj legyen. Féltek és mi éreztük, anélkül, hogy mondták volna. 

Összeszedték az utolsó két hétben a házat, bepakolták a megengedett egy garnitúra bútort, x kg ruhát és amit lehetett. Eközben mi apai nagyanyánk óvó szárnyai alatt voltunk, Isten nyugtassa, hogy ne lássuk, mit csinálnak. És lám ismét ömlik a könnyem, alig látom a képernyőt. De sok borsot törtünk szegény Nagymamám orra alá az alatt a két hét alatt. Nem igazán fogtuk fel, soha többé nem látjuk barátainkat, osztálytársainkat, pedig el búcsúztunk. Most már tudom, ennél rosszabb nem történhet kisgyermekkel. Földönfutónak éreztük magunkat, olyan közel kerültünk akkor a testvéremmel egymáshoz, amennyire testvér kerülhet. Csak mi maradtunk egymásnak.

A szüleim eltökéltek voltak és tudták, mi a céljuk. a veszély, a szomorúság, a harc ellenére új életet, jobb lehetőségeket akartak kis családunknak és ezért mindent megtettek. Amikor megtudták, eljövünk, Édesapámat odatették árkot ásni. Már nem telefont szerelt. De ez és a hasonló rosszindulatú dolgok sem tántoríthatták el attól, hogy családjának jobb életet akarjon. Csak ásott, de közben az új élet lebegett szemei előtt. Ez tartotta benne a lelket.
Hát mi ez, ha nem céltudatosság.

És igen. Elköszöntünk, áttelepültünk, új életet kezdtünk. Hogy valóban jobb lett-e, az egy másik történet. De a céljukat elérték, hiszen anyagilag jobb lett és nem kellett románul kérni a boltban a kenyeret 5 óra sorban állás után. Vagyis célba értek.

Ez mindig is példa lesz számomra a kitartásról, a céltudatosságról.
Hálás vagyok nekik azért, amit tettek. Sokat jelentett, hogy ők így döntöttek.

Vajon akik most azért nyafognak, hogy ez nekem nem fog sikerülni, én ezt nem tudom, nincs elég pénzem, kibírnának-e egy ilyen próbát??????

Küzdjetek és harcoljatok a céljaitokért, mert álmaitok álmok maradnak. Pedig elegendő akarattal és elszántsággal nincs ledönthetetlen fal egy ember előtt....

Érd el a csillagokat és tegyél velük, amit szeretnél, mert ha hiszel magadban, mindenre képes vagy!!! Én is az vagyok!