.jpg)
IMA A BETEG ÉDESANYÁÉRT.
"Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg ajkamnak is gyönge rebegését!
Ki bölcsőm rengette, ringatta szelíden,
Te meglátogattad, ó hatalmas Isten!
Betegség sorvasztja, nyugodalma nincsen.
Úgy reszket a szívem mikor a harang szól,
Úgy reszket a csöndes, síró fuvalomtól!
Küldj balzsamot néki szárnyas angyalodtól!
.jpg)
Nélküle mi lennék? Te tudod az égben.
Gyámoltalan árva, falevél a szélben,
Anyátlan, tévelygő, szegény szerencsétlen.
Add vissza szemének tiszta ragyogását,
Sápadt orcájának vidám mosolygását,
Lelankadt kezének ölelő áldását!
Ágyának széléről a rossz angyalt hídd el!
Kérlek jóságodban bizakodó hittel,
Zokogó szavammal, omló könnyeimmel.
Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg, ajkamnak is gyönge rebegését."
Gyámoltalan árva, falevél a szélben,
Anyátlan, tévelygő, szegény szerencsétlen.
Add vissza szemének tiszta ragyogását,
Sápadt orcájának vidám mosolygását,
Lelankadt kezének ölelő áldását!
Ágyának széléről a rossz angyalt hídd el!
Kérlek jóságodban bizakodó hittel,
Zokogó szavammal, omló könnyeimmel.
Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg, ajkamnak is gyönge rebegését."
...nos igen.
Édesanyám nagyon beteg.
Édesanyám már nem biztos, hogy meggyógyul....
De vajon fel lehet-e erre készülni?
Vajon lélekben, agyban és a szívében fel tud-e az ember készülni erre???
Több, mint 10 éve tudjuk, hogy beteg...
Tudjuk, hogy már előtte is beteg lehetett legalább 20 éve, csak nem tudta senki, hiszen akkor derült ki. Akkor nagyon sokat sírtam... Aztán megállt és dolgozott és végezte a dolgát. És segített az embereken, a családján, de mindig egyre kevesebbet láttam mosolyogni. Rengeteget dolgozott, önmagára soha nem szánt időt. Korán kelt és későn feküdt. Soha nem állt meg....
Aztán mikor az orvos jelezte, hogy baj lesz, de van mentőöv, ám ehhez otthon kellene maradnia, nem tette... Ő fennmaradt a hajón, még mindig dolgozott, nem tudta otthagyni a betegeit, a munkáját.... Nem tudta cserben hagyni sem őket, sem a családját, ám így önmagát hagyta cserben. Hiszen az idő telt, fogyott és a mentőöv is egyre távolabb úszott az élet vizén. Minden egyes vita és veszekedés, melyet az aggodalom hullámai keltettek, hiábavalónak bizonyultak és ő beleesett a vízbe. Most a hajó is távolodik és a mentőöv is elúszott... Ő pedig egy napon el fog merülni és megszabadul majd a földi béklyóktól, amelyek eddig húzták, és keserítették az életét... És bár ismét felcsillant egy lehetőség, egy reménysugár, semmi sem biztos, semmi, senki sem mondja, biztosan visszatér a hajóra. Megszabadul a béklyóktól és többé nem fáj majd semmi. Hiszem, hogy kiérdemelte életével, hogy a vég csak a kezdet legyen és csak a gondtalan boldogság várja. Embert nem láttam még, aki ennyire utolsó helyre tette magát a saját listáján. Tudom, nem mindig gondoltam én sem jót róla, nem mindig beszéltem vagy viselkedtem úgy vele, ahogyan kellett volna. Sokszor ő sem maradt a vita tárgyánál, hanem rajtunk töltötte ki elkeseredését, bánatát és azt a fáradtságot, amit tényleg nem lehet kipihenni.
Sokat gondolkoztam, mit tehettem volna vagy tehetnék még érte... Vajon van-e még szerepem nekem az édesanyám életének, lelki üdvének megmentésében, ha a testéért már semmit sem tehetek? Rengeteg kérdés van bennem és még sok mondanivalóm lenne neki, de szerintem nem maradt rá időm... Zaklatott és fáradt vagyok tele lelkiismeret furdalással, szorongással és a tudattal, hogy nincs remény... Nem tudom hány nap vagy hét, akár hónap, de vége lesz....
Hogyan lehet ezt átvészelni? Kibírni és felfogni ép ésszel? szerintem csak segítséggel, pozitív gondolatokkal és sok-sok SZERETETTEL!!!!
A nagy család és a barátok távolról, közelről sokat segítenek érdeklődésével, jó kívánságaival és üzenetekkel, telefonhívásokkal. nagyon hálás vagyok érte. Hiszen ha fogy az erőm, mindig kapok egy kis segítséget távolról vagy közelről. Hogy továbbmenjek, hogy erőt adjak a betegnek, hogy dolgozni menjek és ellássam a családomat. Néha olyan emberektől és közösségektől is, akik csak kicsit ismernek. Köszönettel tartozom nekik!
Aztán mikor az orvos jelezte, hogy baj lesz, de van mentőöv, ám ehhez otthon kellene maradnia, nem tette... Ő fennmaradt a hajón, még mindig dolgozott, nem tudta otthagyni a betegeit, a munkáját.... Nem tudta cserben hagyni sem őket, sem a családját, ám így önmagát hagyta cserben. Hiszen az idő telt, fogyott és a mentőöv is egyre távolabb úszott az élet vizén. Minden egyes vita és veszekedés, melyet az aggodalom hullámai keltettek, hiábavalónak bizonyultak és ő beleesett a vízbe. Most a hajó is távolodik és a mentőöv is elúszott... Ő pedig egy napon el fog merülni és megszabadul majd a földi béklyóktól, amelyek eddig húzták, és keserítették az életét... És bár ismét felcsillant egy lehetőség, egy reménysugár, semmi sem biztos, semmi, senki sem mondja, biztosan visszatér a hajóra. Megszabadul a béklyóktól és többé nem fáj majd semmi. Hiszem, hogy kiérdemelte életével, hogy a vég csak a kezdet legyen és csak a gondtalan boldogság várja. Embert nem láttam még, aki ennyire utolsó helyre tette magát a saját listáján. Tudom, nem mindig gondoltam én sem jót róla, nem mindig beszéltem vagy viselkedtem úgy vele, ahogyan kellett volna. Sokszor ő sem maradt a vita tárgyánál, hanem rajtunk töltötte ki elkeseredését, bánatát és azt a fáradtságot, amit tényleg nem lehet kipihenni.
Sokat gondolkoztam, mit tehettem volna vagy tehetnék még érte... Vajon van-e még szerepem nekem az édesanyám életének, lelki üdvének megmentésében, ha a testéért már semmit sem tehetek? Rengeteg kérdés van bennem és még sok mondanivalóm lenne neki, de szerintem nem maradt rá időm... Zaklatott és fáradt vagyok tele lelkiismeret furdalással, szorongással és a tudattal, hogy nincs remény... Nem tudom hány nap vagy hét, akár hónap, de vége lesz....
Hogyan lehet ezt átvészelni? Kibírni és felfogni ép ésszel? szerintem csak segítséggel, pozitív gondolatokkal és sok-sok SZERETETTEL!!!!
A nagy család és a barátok távolról, közelről sokat segítenek érdeklődésével, jó kívánságaival és üzenetekkel, telefonhívásokkal. nagyon hálás vagyok érte. Hiszen ha fogy az erőm, mindig kapok egy kis segítséget távolról vagy közelről. Hogy továbbmenjek, hogy erőt adjak a betegnek, hogy dolgozni menjek és ellássam a családomat. Néha olyan emberektől és közösségektől is, akik csak kicsit ismernek. Köszönettel tartozom nekik!
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=929873247034680&set=gm.1583443168538145&type=1&theater
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10205290943227445&set=gm.1583539688528493&type=1&theater
És ami nagyon fontos, most tanulom, hogy a segítséget nem csak kérni kell. El is kell tudni fogadni, ami sokkal nehezebb. Ebben anyukámra hasonlítok. Tudom, hogy van a segítség, a lehetőség, de nem mindig élek vele. Pedig nem véletlenül kapom őket. Ha valamit muszáj ebből megjegyeznem és magammal vinni az útra, az ez. Mindig van mentőöv, mindig van egy lehetőség, de csak rajtam múlik, hogy meg akarom-e látni és utána élek is vele vagy nem.
Bízom benne, hogy vagy hamarosan mégis rendbe tud jönni szeretett Édesanyám az eddigi jelek ellenére is. Ha pedig nem, békére lel majd. Tudom, hogy rokonaink, barátaink és ismerőseink szíve velünk együtt aggódik. Távol és közel több száz szívdobbanás küzd a kétellyel és ez igenis jelzi azt a nagy SZERETETET, amit össze tud hozni egy családot, egy közösséget a bajban.
És ami nagyon fontos, most tanulom, hogy a segítséget nem csak kérni kell. El is kell tudni fogadni, ami sokkal nehezebb. Ebben anyukámra hasonlítok. Tudom, hogy van a segítség, a lehetőség, de nem mindig élek vele. Pedig nem véletlenül kapom őket. Ha valamit muszáj ebből megjegyeznem és magammal vinni az útra, az ez. Mindig van mentőöv, mindig van egy lehetőség, de csak rajtam múlik, hogy meg akarom-e látni és utána élek is vele vagy nem.
Bízom benne, hogy vagy hamarosan mégis rendbe tud jönni szeretett Édesanyám az eddigi jelek ellenére is. Ha pedig nem, békére lel majd. Tudom, hogy rokonaink, barátaink és ismerőseink szíve velünk együtt aggódik. Távol és közel több száz szívdobbanás küzd a kétellyel és ez igenis jelzi azt a nagy SZERETETET, amit össze tud hozni egy családot, egy közösséget a bajban.
.jpg)
"A szerető szív mindent átél, mindent eltűr, mindent megbocsát,
mindent elnéz - s nem tud ítéletet mondani. Gyenge az igazlátáshoz.
Túlságosan benne van a másikban, összekeveredik vele, átöleli, még a
tüskéivel együtt is. Bármilyen riasztó bajt, vétket, hibát lát a
másikban - ha egyáltalán lát! -, azt mondja: "Jaj, szegénykém!" Együtt
fáj vele. Ha a másik a pokolba tart, sajgó, szomorú szívvel, de megy
vele."
Müller Péter
