Gyöngyök és pillangók

Pályázatra írtam, de örök érvényű gondolatokat gyűjtöttem össze benne, mely sok embernek mentőöv lehet ebben az olykor nem túl vidám világban. :)


Amikor én picike voltam, kis családunk egy időben külön volt. Édesanyám az orosz határ mellett, édesapám Kolozsváron, mi pedig Brassóban Nagyikáéknál. 3 év a földi mennyországban, ahol boldog gyerekek voltunk. Gyermekkorom egyik legszebb időszaka volt. A sok játék és mese mellett leckét kaptam jóságból, hitből, illemből...

Minden este, amikor a zongorán megvetette mamikám az ágyat, odakucorodott mellénk és felolvasott a Pillangó című könyvből, a magyar irodalom legkedvesebb gyermek verseinek gyűjteményéből. Sárga lapjai még most is ontják régi illatukat, melyek felidézik a kedves szavakat. A szavakat, amik csak Nagymamám szájából voltak ilyen dallamosak és kedvesek. Drága Nagyikám, ma is itt cseng hangod a fülemben...

A hang, melynek húrjain minden nap lepkék szálltak. Repültek, ragyogtak és megpihentek apró kezeinkben. Testvérkémmel csüngtünk a szavakon, lestük mikor jön egy újabb pillangó s gurít elénk újabb gyöngyszemet. Gyöngyszemeket, amelyeket kis szívünkben gyűjtöttünk össze és mai napig nagyon vigyáztunk rájuk. Minden gyöngyszem egy-egy útmutató, iránytű, térképfoszlány az élethez, melyet nem könnyű végigjárni, de érdemes. Mi olyan útravalót kaptunk, ami megfizethetetlen. Alapot a jósághoz, a türelemhez, az emberséghez.

És bár a hang már nem szól, a pillangók most is itt szállnak körülöttem. Jönnek, ha bizonytalan vagyok, ha örülök vagy sírok. Mindig megjelennek, üzenetet hoznak és megmutatják, melyik gyöngyszemet vegyem elő kis ládikámból a továbblépéshez. Erőt adnak a kitartáshoz, türelmet a nehéz pillanatokhoz, szeretetet mások iránt… Szállnak, ragyognak és boldogságot hoznak.

Mindenkinek vannak lepkéi és gyöngyei, csak mások. Más a színük, a nagyságuk, más-más hangon szólnak hozzánk. Nem vagyunk egyformák, ahogyan ők sem azok.

Egyediek, mint minden a világunkban, mint minden ember, minden teremtmény, nincs két egyforma. De pont ettől szép, ettől érdekes és különleges ez az egész. Ám csak akkor lelhetjük örömünket ebben a csodában, ha nyitott szívvel járunk. Akkor láthatjuk őket, ha hiszünk a boldogság és a hit erejében. Ha tudjuk értékelni ezeket a parányi gyöngyöket, amelyekkel megajándékoznak minket. Ha nem hagyjuk elgurulni őket. Ha tudjuk becsülni a lélek energiáit, az élet nagyságát, a hit erejét.

De vigyázat! Ezek a kis lepkék nagyon törékenyek, óvni kell őket. Ha a düh, gonoszság, métely forró gyertyája közelébe mennek, bizony megégnek, és nem tudnak többé segíteni. Ha elázik könnyünkben a szárnyuk, egy darabig nem tudnak repülni. Mi rossz gyöngyöt veszünk elő, és ha leesik, eltörik, elgurul, elveszíthetjük az értékes kincset. És nem minden kincs pótolható.

Csodás dolog, hogy bár a legtöbb gyöngyöt gyermekként gyűjtjük, időnként, ha jól figyelünk és megengedjük a lepkéknek, újabb gyöngyszemekkel gazdagítanak felnőttként is. Újabb tudást, erényt, boldogságcseppeket, az élet édes nektárjából. De míg kisgyermekként valaki más vigyázott, hogy jó lepkékre figyeljünk, felnőttként magunknak kell észrevenni a jók között megbújó kártékony lepkéket. Ők nem gyöngyöket hoznak ám, hanem hamis álmokat, rossz gondolatokat. Ezeket nem szabad beengednünk. Megronthatják a már begyűjtött kincseinket is, ha hagyjuk. Az a jó, hogy könnyű őket észrevenni, mert a nyitott szívű ember előtt nem tudnak álcát ölteni és kevesen vannak.

És végül az a legszebb ebben az egészben, hogy ha gondosan vigyázunk gyöngyeinkre, átragyognak testünkön és az emberek látni fogják csillogásukat. Hagynunk kell, hogy lássák mások is a bennünk ragyogó fényt, nem szabad önzőnek lennünk és így a sötétben világíthatunk azoknak is, akik még nem nyitották ki a szívüket és nem tudtak még hasonló kincseket gyűjteni. És tudjátok, ezeket a gyöngyöket csak kölcsön kaptuk. Ha egy pillangó azt súgja, megajándékozhatunk vele másokat. Hiszen a boldogság, az öröm sokkal jobb, ha osztozunk rajta. Az erények, a tudás pedig még értékesebb lesz, ha tovább is tudjuk adni őket. Hiszen a világ nagyszerűsége abban rejlik, hogy nem vagyunk egyedül…

Hálás vagyok a gyöngyökért, melyek megfelelő pillanatban tükörként mutatnak rá hibáimra és erényeimre. Hálás vagyok a pillangókért, akiket küldenek hozzám most is odafentről. A csodás pillanatokért, mikor elkezdtem hallani a lepkék üzenetét. Hálát adok a hangért, aki megtanított hallani és látni, dolgos kezéért, amellyel megsimogatta lelkemet is. És csak remélni merem, hogy mindenkinek van egy dallam az életében, mely ragyogást hoz a szürke, olykor nehéz hétköznapokba.

Vigyázzatok a gyöngyökre és a lepkékre. Nélkülük sötét lenne ez a világ.

Merjetek álmodni, ragyogni, mert az élet rövid!

("Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került! ")

Pótolhatatlan kincsek

"Bajban mutatkozik meg,
hogy ki jó barát, hisz jó
 körülmények közt van barát elég."

Euripidész

Ott leszek melletted én, mindig, meglásd!
Egy igaz testvér, az hű marad egy életen át,
a tejben, a vajban, a trében, a bajban,
emlékezz rá!

L. L. Junior

Kedves Pillangók!

A Lélekpillangó barátai - beszélgető csoportban augusztus 16-án, azaz két nappal ezelőtt, egy nagyon elkeseredett posztom volt. (A képre kattintva elolvasható és csatlakozni is érdemes, ha még nem vagy benne.) Tényleg segítségre volt szükségem, mert kimerültem és úgy éreztem, nem feltétlenül tudom megoldani egyedül a bennem feltorlódott gondokat. Rengeteg tanáccsal, üzenettel, történettel támogattátok törékeny lelkemet az elmúlt két napban. Most még jobban örülök, hogy a Ti segítségeteket kértem, amikor elbizonytalanodtam magamban és azokban, akiket szeretek. Az a sok elfogulatlan gondolat és pozitív energia bizony elért hozzám. Felnyitottátok a szemem és ezért nagyon hálás vagyok. És ha ez nem lenne elég, valamiért máshonnan is kaptam ma megerősítést. Én úgy érzem, Édesanyám nagyon vigyáz rám és tegnap kaptam tőle odafentről egy nyaklevest. 

Miért? Mert annyira kiborultam, hogy nem láttam a fától az erdőt. Már a hozzászólások is arra vezettek, hogy nem jól látom a dolgokat, de tegnap olyan történt, amit nem gondoltam még reggel. Már a megjegyzések, a más szemszögből elhangzó hasonló történetek is azt mesélték, hogy nem jól gondolom, nem igaz, amit leírtam, csak erőm fogytán mindenkire haragszom, még arra is, akire nem kellene. Aki pedig kétszínű és manipulált kihasználva gyengeségemet, még meg is sajnáltam, nem hogy észrevettem volna. A gyász és keserűség szül olyan kígyókat, amelyeket nem tudunk észrevenni, mert a szeretet leple eltakarja. Nem akart ő az lenni, de már késő. Engedett a csábításnak és az átváltozás megtörtént. Már nem is tudja, hogy azzá vált.

Miért fontos ez? Minek írom le? Mert példa. Lesz, akinek pozitív, lesz akinek negatív, ám mindenképpen példa. De még micsoda példa! Én Istenhívő ember vagyok, és nem hiszek a véletlenekben. Most nem voltam templomban, mert össze voltam törve és a 3 pupákból 2 még aludt. Nem volt szívem felkelteni őket, mert a meleg miatt rettentő későn aludtak el. Az elmúlt hét vasárnapján voltam és tudtam, hogy üzenetet kaptam, de akkor még nem tudtam, mire vélni, nem értettem teljesen. Az igeszakasz Márk evangéliumának 3. veséből szólt.

Márk 3:31-35 Jézus igazi rokonai

³¹ Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt.

³² Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: "Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!"

³³ De ő így válaszolt nekik: "Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?"

³⁴ És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: "Íme, az én anyám és az én

testvéreim.³⁵ Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám."

Tiszteletes asszony csodásan kifejtette a lényeget. Nem az a családunk feltétlenül, aki vér szerinti rokonunk. Hanem az, aki feltétel nélkül szeret és hisz bennünk minden körülmények közözött. Természetesen elsősorban Jézusról szól ez, de tágabb értelemben rólunk. Hiszen ahogyan mondta is, nem mindenki kap akkora áldást, hogy gyermeke születhessen vagy testvére legyen. Akkor akit azzá fogad, az nem ugyanaz, csak azért, mert nem vér szerinti. Hányszor láttam már szépen, szeretettel gondozott fogadott gyermeket és hányszor láttam már földre tiport saját utódot. Hány testvér nem beszél évekig egymással és itt kezdődik a mai napom lényege. Hány barát több néha, mint egy testvér? És hányszor kerül kígyó a testvérek közé is?

Most jöttem csak rá, hogy az én hitem rendült meg, de a Testvérem és az Igaz Barátok feltétel nélküli szeretete nem csappant. Én tévedtem. A kígyó mérge elvette látásom és megingatott minden hitemben. Tegnap mégis mellettem volt, aki szeret. Mellettem volt lélekben az én mindig féltett távol levő Kishúgom. A közeli és távol levő barátaim minden szavukkal és tettükkel a segítségemre siettek, aggódtak és velem voltak szívvel, lélekkel. Mi ez, ha nem az én családom?

Mi a fontos ebből az egészből? Vajon az a barát, aki mellettem állt órák hosszat késő este a szakadó esőben és fuvarozott, miközben a családja mellett lett volna a helye? Vagy az a barát, aki tanácsokkal látott el messziről, hogy jól dönthessek? Vagy esetleg a testvér, aki nagyon távolról támogatott és vigasztalt végig, annak ellenére, hogy összevesztünk? Netán az idős hölgy, aki már ágyban volt, mikor a segítségét kértem már késő este, de azonnal jött és kérés, elvárás nélkül vigyázott a gyermekeimre?

NEM! A lényeg az, hogy nem szabadna meginognia hitünknek sem barátainkban, sem szeretteinkben, sem önmagunkban csak azért, mert elfáradunk, mert nagy a kísértés, hogy keserűségünket, kimerültségünket kitöltsük valakin. Az igazgyöngy sohasem lesz hamis. Csak mi kételkedünk, gyarló emberek folyton... Őrizzétek meg mindig az igaz barátaitokat, családtagjaitokat, akikben megbíztok, mert ezek a kincsek nem pótolhatóak!

Bízom benne, hogy az életem most már jóra fordul. Igyekszem gyöngyöket gyűjteni és nem kígyókat melengetni, megtanultam a leckét! És abban is bízom, jó példa ez másnak is és ezzel a bejegyzéssel meghálálhatom a számomra fontos embereknek, amit értem tettek. Köszönöm, hogy vagytok nekem!

"A szívem mélyén elhervadt már minden virág

De megtanultam, mit jelent egy igazán jó barát

Ha bajban vagyok, elég az, ha rá gondolhatok

Hisz nélküle már nem lehetnék az, ki most vagyok."

Halász Judit

A kutyus élete a kezedben ....

  "Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: 
jól csak a szívével lát az ember. 
Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
 – Ami igazán lényeges, az a szemnek 
láthatatlan – ismételte a kis herceg, 
hogy jól az emlékezetébe vésse. 
– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: 
az teszi olyan fontossá a rózsádat. 
– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... 
– ismételte a kis herceg, hogy jól az 
emlékezetébe vésse. – Az emberek elfelejtették 
ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban 
nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra 
felelős lettél azért, amit megszelídítettél."
                                                                                                                   /Antoine de Saint-Exupéry:A kis herceg/

                                                                                  

Gondolom mindenkinek ismerősen csengenek ezek a szavak. Gyakran idézett mondat emberek helyzeteire, a hűségre, a felelősség vállalásra, a gyermek vállalásra és szerintem az állat vállalásra is. Miért ezzel kezdem? Rendhagyó témában írok, tőlem nem megszokott módon, de már nem tudom, mi nagyobb bennem: a düh, a szomorúság vagy az elkeseredés..... 

Nem is tudom, hol kezdjem, de tényleg.....  

Pénteken reggel arra ébredtünk, hogy  "west highland white terrier" fajtatiszta törzskönyvezett 10 éves kutyusunk óriásit hányt hajnalban. Minden kijött belőle. Szegény Spikenak a nap továbbra is borzalmasan telt, minden kijött belőle, a korty, a falat.... Azt hittem vírus és javulást láttam, igyekeztem megnyugodni. De éjszaka és szombaton is folytatódott a sorozat, semmi nem maradt meg benne. Sohasem zaklatok senkit hétvégén, de a távolabbi településen lakó állatorvosi klinika doktornőjének számát kerestem ki,

remélve, hogy segíteni tud rajtunk. Szombat délután ellenére azonnal felvette a telefont és megpróbált a legjobb tudásának megfelelően tanácsokkal ellátni. Nem ismer, azt sem tudja, ki vagyok, csak az érdekelte, hogy beteg egy kutyus. A tanácsok mellett azonban tájékoztatott, hogy mivel náluk senki nem rendel hétfőig, ha nem javul, mindenképp mutassam meg a kutyát  egy állatorvosnak helyben, nehogy nagyobb legyen a baj. Én ennek ellenére sem akartam a tőlünk 50 méterre lakó, kerítésén hatalmas táblával jelzett állatorvost zaklatni... 

Édesanyám háziorvos volt Márciusban 60 évese itt hagyott minket, majd májusban az ő gyászoló szüleit is eltemettük. Nem sok családtagom maradt életben. az elmúlt 2-3 hónap rettenetes volt családunk részére. Gyermekként nagyon mérges voltam rá. Hétvégén is kiment a beteghez, egy injekciót 2 órán keresztül adott be, mert megsajnálta az öreg nénit, akinek nincs senkije és soha nem akart semmit elfogadni. Felnőttként és főleg a gyászmiséken és a temetésen értettem meg, hogy ő először volt orvos és csak utána feleség, anya és lánygyermek. Neki a munkája volt az első és minden veszekedés közben elhanzott: "én esküt tettem!"

Ezt csak azért meséltem el, mert az én felfogásom szerint az állatorvos is orvos és vészhelyzetben, mikor nagy a baj, segítenie kellene, vagy nem?

A történet ott csavarodik, hogy elhunyt nagyszüleim kutyusát nagyon megsajnáltam és magamhoz vettem. Kis buta puli kutya, mindentől fél, miden új neki, néha sokat ugat, mert fél. Még mindig új neki nálunk, hiszen ő is 9 éves már. Igyekszem őt erről leszoktatni, de még nagyon kevés ideje van nálunk. Igyekszem pótolni a szeretetet, amit drága mamácskámtól kapott, de néha kevés vagyok erre a sok feladatra....

Szegény Bogi szintén hányt pénteken, de csak egyszer és után evett, ivott, jól volt... Ám

szombaton este egyszer csak a párom ijedten kiabál az udvarról. "Gyere gyorsan, nagy baj van!" A kis örökbefogadott pulink egyszer csak eldőlt az udvaron, mindene rázkódott, remegett és bár tudatánál volt, nem reagált semmire. Nagyon megijedtem, félretettem udvariasságom és zokogva vittem a 2 háznyira lakó állatorvoshoz párommal, hogy segítsen rajta. Édesanyámat jól ismeri, gondoltam írok egy SMS-t, hogy én vagyok, kérem segítsen!!! Válasz: leengedték a redőnyt.... Hallottuk eltompuló beszédét a családnak.... A mozgást és leengedték a redőnyt......

Tudom, milyen a hétvégi zaklató beteg, még sohasem menetem senkihez hétvégén vagy este..... de most muszáj volt, nem volt más választásom. De ő csak leengedte a redőnyt jelezvén: takarodj! Zokogva indultunk vissza, a kutyus nyüszítve nézett rám, mikor letettem, moccanni sem tudott... én pedig tehetetlenül sírva simogattam és vigasztaltam, hátha megéri a reggelt.... Hiszen akkorra már sejtettem azt is, a kutyáin mérget ettek. Valaki meg akarta őket mérgezni. nem sok variáció van, de sohasem szoktam senkit meggyanúsítani. És hát ebben nem is lehetek biztos, hiszen orvos sem vagyok. Én csak egy gazdi vagyok, aki felelősséget akar vállalni azét, akit megszelídített....

A lényeg, hogy írtam utána egy SMS-t az állatorvosnak, amiben megköszöntem kedvességét, emlékeztettem rá, mi a foglalkozása remélve, hogy ő is jól alszik majd. Bennem az volt végig, ő is esküt tett, ahogyan anyukám. csak az állatok gyógyítására vagy nem??? aztán nem hagyott nyugodni a dolog. És bár a kutya reggelre lassan lábra állt és úgy tűnik (még nem biztos), hogy megmarad, mégis előkerestem az állatorvosi eskü szövegét. Na ekkor dobtam a következő hátast:

„Én ……… esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányához és népéhez hű leszek. Az Állatorvostudományi Egyetem és annak vezetői iránt tisztelettel viseltetem és állatorvosdoktori képesítésemhez méltó magatartást tanúsítók. Fogadom, hogy állatorvosi működésem közben az állat egészségügyi és állat védelmi törvényeket és rendeleteket betartom.
Szakértői véleményeket és bizonyítványokat mindig igaz meggyőződésem és legjobb tudásom szerint, egyéni érdekre való tekintet nélkül adok. Fogadom, hogy tudásomat, minden erőmet népünk és a Magyar Köztársaság javára fordítom.” (1992)

Ízlések és pofonok, de van néhány szó, amit én valahogy hiányolok a szövegből, mint pl. állatok, gyógyítás... Mert hogy így az jön le, hogy az állatorvosok megfogadják, hogy ebben az országban mindenhez lojálisak leszek, de az állatok mellékesek.

Ugye jól tudom, hogy mind a mai napig ez az eskü szövege? Egy doki weboldalán találtam, egyébként és csak ennyi volt, egy szóval sem több...  Akkor min is csodálkozom? Gyakorlatilag semmi sem készteti, hogy megmentse egy állat életét, még akkor sem, ha a gazdi ismerős, vagy nem jól értem?

Higgyétek el, nem vagyok rosszindulatú, de aki családtagként kezeli a kis házi állatkáját,gondolom átérzi, mi a gondom. A doktornő azért jó orvos, mert tényleg kis életeket ment akár hétvégén is. Az a férfi pedig remélem, nem áll meg többé velem egy utcában, mert a keserűség olyat mondatna velem, amit megbánnék, hiszen nem ismerem eléggé az életét. Tudom, hogy milyen fájdalmas gondok gyötrik a magánéletében és borzasztóan sajnálom őt és a családját azért, amin keresztülmennek. de az őbaját nem én okoztam és mindenkinek a maga baja a legnagyobb. Ha valaha eljut hozzá ez a cikk véletlenül vagy üzenhetnék neki, csak egyet kérek: vegyele a kerítésről a nevével és kereszttel jelzett állatorvos feliratú táblát, mert nem helytálló. 

Sajnos nem tudom, csak egy emberben csalódtam, vagy ismét ebben az országban, ebben a világban.... Senkinek nem kívánom, hogy átélje, amit én a haláleseteimmel, a kutyusokért való aggódással s megannyi teherrel.. Másnak is van. De ha én vállaltam valamit, akkor annak megfelelően igyekszem élni és cselekedni. Főleg, ha felesküdtem rá és egy élőlény élete van a kezemben...... Akkor is ha orvos lennék és akkor is ha a gyerekek jövője van a kezemben, mit tanító... Mert én ebben hiszek....

 Az az eskü, amit csak akkor tartanak be, ha kényelmes, egyáltalán nem eskü. /Brent Weeks/

Biggie

Szösszenet a döntésekről....

Kaptam egy kérdést ma és igen elgondolkodtató volt. Csak azért  osztom meg veletek, mert érdekes,
mennyire másképp látjuk mi emberek a világot és teljesen ellentétesen gondolkozunk. Én csak a saját válaszaimat teszem mellé, szeretném, ha azt mindenképp megismernétek: 

 "Te vagy saját sorsod alakítója. Te vagy a forgatókönyvíró. Te találod ki a sztorit. Te forgatod a tollat, és az eredmény mindig tőled függ." :) Ti hogy érzitek , mennyire fogjátok a tollat vagy adtátok mások kezébe?"

 
Én vagyok az irányító mindenképp. Én írom a sorsom, én hozom meg a döntéseimet. Ám ahhoz, hogy döntsek, kellenek a kihívások, akadályok, lehetőségek. Hogy melyiket választom, csak rajtam múlik....szerintem.... :)

A megfelelni akarás is egy döntés és az adott dolgok elfogadása, elutasítása vagy megváltoztatása is ...
… és nem arra céloztam, hogy csak magammal kell foglalkoznom és miden más nem érdekel. Kissé félreértettek szerintem.. :( Aki ismer, tudja ezt, hiszen eddig beteg édesanyámmal törődtem, amiről én döntöttem.. Most, hogy elment, nagyon hiányzik, bárcsak élhetett volna még, de az meg az ő döntése volt, hogy nem veszi igénybe a kezelést... Ráadásul 3 gyermekem van, de én döntöttem úgy, hogy be merem vállalni, nem csak úgy kipotyogtak belőlem, mert a gyermeknevelés nem ér véget a szüléssel... És az is egy döntés, hogy édesapámat eddig anyukám tartotta el, vállalta anyukám ezt, most pedig nem fogad el segítséget apukám, mert nem akar... Ezek mind döntések. A család szó nem arról szól, hogy kinek mi hogyan kötelező. Az örökbefogadott gyerek is élhet szerető családban és az édes gyermek is lehet bántalmazott... De sorolhatnám még, hány példám van a döntések szükségességére. És ráadásul ne korlátozzuk ezt a családra, mert a döntés fogalma, az irányítás volt a kérdés, nem az, ki hogyan gondoskodik a családjáról. ….igen, helyesen gondolod, hogy igenis felelősséggel tartozunk egymásért. :) És azt is, hogy társas lények vagyunk. :) <3 De pont ezért fontos az is, hogy merjük vállalni a döntéseinket és álljunk ki mellettük. Néha a terhekről kell döntenünk, néha pedig arról, meddig akarunk még gondoskodni valakiről, aki nem akarja, vagy akár arról, meddig finanszírozzuk családtagunk dohány és szeszlesitaltermékeit szeretetből... És már bele sem megyek a munkahelyi vagy családon belüli erőszak témába, mindenki tudja, mire gondolok.

Szóval kellenek a döntések, és a döntésekhez az erő, de nem felelőtlenül vagy család, barátok, szeretet nélkül... hanem ésszel... így gondolom.... <3 :)

És mindig van egy út....

 

 

"Tudod a könny olyan kincs, ami segít jó helyre gurulni a bánatnak és az örömnek. Nagyon rossz lehet annak, akinek nem jutott ebből a kincsből. Ha neked van, szerencsés vagy!"

Szeretettel: Biggie 

...és ismét a kórházban.... :( :'(

Pósa Lajos

IMA A BETEG ÉDESANYÁÉRT.

"Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg ajkamnak is gyönge rebegését!

Ki bölcsőm rengette, ringatta szelíden,
Te meglátogattad, ó hatalmas Isten!
Betegség sorvasztja, nyugodalma nincsen.

Úgy reszket a szívem mikor a harang szól,
Úgy reszket a csöndes, síró fuvalomtól!
Küldj balzsamot néki szárnyas angyalodtól!

Nélküle mi lennék? Te tudod az égben.
Gyámoltalan árva, falevél a szélben,
Anyátlan, tévelygő, szegény szerencsétlen.

Add vissza szemének tiszta ragyogását,
Sápadt orcájának vidám mosolygását,
Lelankadt kezének ölelő áldását!

Ágyának széléről a rossz angyalt hídd el!
Kérlek jóságodban bizakodó hittel,
Zokogó szavammal, omló könnyeimmel.

Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg, ajkamnak is gyönge rebegését."

...nos igen.

Édesanyám nagyon beteg.

Édesanyám már nem biztos, hogy meggyógyul....

De vajon fel lehet-e erre készülni?

Vajon lélekben, agyban és a szívében fel tud-e az ember készülni erre???

Több, mint 10 éve tudjuk, hogy beteg...

Tudjuk, hogy már előtte is beteg lehetett legalább 20 éve, csak nem tudta senki, hiszen akkor derült ki. Akkor nagyon sokat sírtam... Aztán megállt és dolgozott és végezte a dolgát. És segített az embereken, a családján, de mindig egyre kevesebbet láttam mosolyogni. Rengeteget dolgozott, önmagára soha nem szánt időt. Korán kelt és későn feküdt. Soha nem állt meg....

Aztán mikor az orvos jelezte, hogy baj lesz, de van mentőöv, ám ehhez otthon kellene maradnia, nem tette... Ő fennmaradt a hajón, még mindig dolgozott, nem tudta otthagyni a betegeit, a munkáját.... Nem tudta cserben hagyni sem őket, sem a családját, ám így önmagát hagyta cserben. Hiszen az idő telt, fogyott és a mentőöv is egyre távolabb úszott az élet vizén. Minden egyes vita és veszekedés, melyet az aggodalom hullámai keltettek, hiábavalónak bizonyultak és ő beleesett a vízbe. Most a hajó is távolodik és a mentőöv is elúszott... Ő pedig egy napon el fog merülni és megszabadul majd a földi béklyóktól, amelyek eddig húzták, és keserítették az életét... És bár ismét felcsillant egy lehetőség, egy reménysugár, semmi sem biztos, semmi, senki sem mondja, biztosan visszatér a hajóra. Megszabadul a béklyóktól és többé nem fáj majd semmi. Hiszem, hogy kiérdemelte életével, hogy a vég csak a kezdet legyen és csak a gondtalan boldogság várja. Embert nem láttam még, aki ennyire utolsó helyre tette magát a saját listáján. Tudom, nem mindig gondoltam én sem jót róla, nem mindig beszéltem vagy viselkedtem úgy vele, ahogyan kellett volna. Sokszor ő sem maradt a vita tárgyánál, hanem rajtunk töltötte ki elkeseredését, bánatát és azt a fáradtságot, amit tényleg nem lehet kipihenni. 

Sokat gondolkoztam, mit tehettem volna vagy tehetnék még érte... Vajon van-e még szerepem nekem az édesanyám életének, lelki üdvének megmentésében, ha a testéért már semmit sem tehetek? Rengeteg kérdés van bennem és még sok mondanivalóm lenne neki, de szerintem nem maradt rá időm... Zaklatott és fáradt vagyok tele lelkiismeret furdalással, szorongással és a tudattal, hogy nincs remény... Nem tudom hány nap vagy hét, akár hónap, de vége lesz....

Hogyan lehet ezt átvészelni? Kibírni és felfogni ép ésszel? szerintem csak segítséggel, pozitív gondolatokkal és sok-sok SZERETETTEL!!!! 

A nagy család és a barátok távolról, közelről sokat segítenek érdeklődésével, jó kívánságaival és üzenetekkel, telefonhívásokkal. nagyon hálás vagyok érte. Hiszen ha fogy az erőm, mindig kapok egy kis segítséget távolról vagy közelről. Hogy továbbmenjek, hogy erőt adjak a betegnek, hogy dolgozni menjek és ellássam a családomat. Néha olyan emberektől és közösségektől is, akik csak kicsit ismernek. Köszönettel tartozom nekik!

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=929873247034680&set=gm.1583443168538145&type=1&theater

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10205290943227445&set=gm.1583539688528493&type=1&theater


És ami nagyon fontos, most tanulom, hogy a segítséget nem csak kérni kell. El is kell tudni fogadni, ami sokkal nehezebb. Ebben anyukámra hasonlítok. Tudom, hogy van a segítség, a lehetőség, de nem mindig élek vele. Pedig nem véletlenül kapom őket. Ha valamit muszáj ebből megjegyeznem és magammal vinni az útra, az ez. Mindig van mentőöv, mindig van egy lehetőség, de csak rajtam múlik, hogy meg akarom-e látni és utána élek is vele vagy nem. 

Bízom benne, hogy vagy hamarosan mégis rendbe tud jönni szeretett Édesanyám az eddigi jelek ellenére is. Ha pedig nem, békére lel majd. Tudom, hogy rokonaink, barátaink és ismerőseink szíve velünk együtt aggódik. Távol és közel több száz szívdobbanás küzd a kétellyel és ez igenis jelzi azt a nagy SZERETETET, amit össze tud hozni egy családot, egy közösséget a bajban.

"A szerető szív mindent átél, mindent eltűr, mindent megbocsát, mindent elnéz - s nem tud ítéletet mondani. Gyenge az igazlátáshoz. Túlságosan benne van a másikban, összekeveredik vele, átöleli, még a tüskéivel együtt is. Bármilyen riasztó bajt, vétket, hibát lát a másikban - ha egyáltalán lát! -, azt mondja: "Jaj, szegénykém!" Együtt fáj vele. Ha a másik a pokolba tart, sajgó, szomorú szívvel, de megy vele."

Müller Péter