Gyöngyök és pillangók

Pályázatra írtam, de örök érvényű gondolatokat gyűjtöttem össze benne, mely sok embernek mentőöv lehet ebben az olykor nem túl vidám világban. :)


Amikor én picike voltam, kis családunk egy időben külön volt. Édesanyám az orosz határ mellett, édesapám Kolozsváron, mi pedig Brassóban Nagyikáéknál. 3 év a földi mennyországban, ahol boldog gyerekek voltunk. Gyermekkorom egyik legszebb időszaka volt. A sok játék és mese mellett leckét kaptam jóságból, hitből, illemből...

Minden este, amikor a zongorán megvetette mamikám az ágyat, odakucorodott mellénk és felolvasott a Pillangó című könyvből, a magyar irodalom legkedvesebb gyermek verseinek gyűjteményéből. Sárga lapjai még most is ontják régi illatukat, melyek felidézik a kedves szavakat. A szavakat, amik csak Nagymamám szájából voltak ilyen dallamosak és kedvesek. Drága Nagyikám, ma is itt cseng hangod a fülemben...

A hang, melynek húrjain minden nap lepkék szálltak. Repültek, ragyogtak és megpihentek apró kezeinkben. Testvérkémmel csüngtünk a szavakon, lestük mikor jön egy újabb pillangó s gurít elénk újabb gyöngyszemet. Gyöngyszemeket, amelyeket kis szívünkben gyűjtöttünk össze és mai napig nagyon vigyáztunk rájuk. Minden gyöngyszem egy-egy útmutató, iránytű, térképfoszlány az élethez, melyet nem könnyű végigjárni, de érdemes. Mi olyan útravalót kaptunk, ami megfizethetetlen. Alapot a jósághoz, a türelemhez, az emberséghez.

És bár a hang már nem szól, a pillangók most is itt szállnak körülöttem. Jönnek, ha bizonytalan vagyok, ha örülök vagy sírok. Mindig megjelennek, üzenetet hoznak és megmutatják, melyik gyöngyszemet vegyem elő kis ládikámból a továbblépéshez. Erőt adnak a kitartáshoz, türelmet a nehéz pillanatokhoz, szeretetet mások iránt… Szállnak, ragyognak és boldogságot hoznak.

Mindenkinek vannak lepkéi és gyöngyei, csak mások. Más a színük, a nagyságuk, más-más hangon szólnak hozzánk. Nem vagyunk egyformák, ahogyan ők sem azok.

Egyediek, mint minden a világunkban, mint minden ember, minden teremtmény, nincs két egyforma. De pont ettől szép, ettől érdekes és különleges ez az egész. Ám csak akkor lelhetjük örömünket ebben a csodában, ha nyitott szívvel járunk. Akkor láthatjuk őket, ha hiszünk a boldogság és a hit erejében. Ha tudjuk értékelni ezeket a parányi gyöngyöket, amelyekkel megajándékoznak minket. Ha nem hagyjuk elgurulni őket. Ha tudjuk becsülni a lélek energiáit, az élet nagyságát, a hit erejét.

De vigyázat! Ezek a kis lepkék nagyon törékenyek, óvni kell őket. Ha a düh, gonoszság, métely forró gyertyája közelébe mennek, bizony megégnek, és nem tudnak többé segíteni. Ha elázik könnyünkben a szárnyuk, egy darabig nem tudnak repülni. Mi rossz gyöngyöt veszünk elő, és ha leesik, eltörik, elgurul, elveszíthetjük az értékes kincset. És nem minden kincs pótolható.

Csodás dolog, hogy bár a legtöbb gyöngyöt gyermekként gyűjtjük, időnként, ha jól figyelünk és megengedjük a lepkéknek, újabb gyöngyszemekkel gazdagítanak felnőttként is. Újabb tudást, erényt, boldogságcseppeket, az élet édes nektárjából. De míg kisgyermekként valaki más vigyázott, hogy jó lepkékre figyeljünk, felnőttként magunknak kell észrevenni a jók között megbújó kártékony lepkéket. Ők nem gyöngyöket hoznak ám, hanem hamis álmokat, rossz gondolatokat. Ezeket nem szabad beengednünk. Megronthatják a már begyűjtött kincseinket is, ha hagyjuk. Az a jó, hogy könnyű őket észrevenni, mert a nyitott szívű ember előtt nem tudnak álcát ölteni és kevesen vannak.

És végül az a legszebb ebben az egészben, hogy ha gondosan vigyázunk gyöngyeinkre, átragyognak testünkön és az emberek látni fogják csillogásukat. Hagynunk kell, hogy lássák mások is a bennünk ragyogó fényt, nem szabad önzőnek lennünk és így a sötétben világíthatunk azoknak is, akik még nem nyitották ki a szívüket és nem tudtak még hasonló kincseket gyűjteni. És tudjátok, ezeket a gyöngyöket csak kölcsön kaptuk. Ha egy pillangó azt súgja, megajándékozhatunk vele másokat. Hiszen a boldogság, az öröm sokkal jobb, ha osztozunk rajta. Az erények, a tudás pedig még értékesebb lesz, ha tovább is tudjuk adni őket. Hiszen a világ nagyszerűsége abban rejlik, hogy nem vagyunk egyedül…

Hálás vagyok a gyöngyökért, melyek megfelelő pillanatban tükörként mutatnak rá hibáimra és erényeimre. Hálás vagyok a pillangókért, akiket küldenek hozzám most is odafentről. A csodás pillanatokért, mikor elkezdtem hallani a lepkék üzenetét. Hálát adok a hangért, aki megtanított hallani és látni, dolgos kezéért, amellyel megsimogatta lelkemet is. És csak remélni merem, hogy mindenkinek van egy dallam az életében, mely ragyogást hoz a szürke, olykor nehéz hétköznapokba.

Vigyázzatok a gyöngyökre és a lepkékre. Nélkülük sötét lenne ez a világ.

Merjetek álmodni, ragyogni, mert az élet rövid!

("Ez a cikk az írói pályázatra érkezett pályamű. Ha tetszik, ha egyetértesz vele, ha szívesen olvasnál a szerzőtől a Lélekpillangó meséje idején is minél többet, akkor oszd meg minél több helyen. Szólj hozzá, kommentáld, mert fontos a biztató, kedves szó minden alkotó embernek. A pályázatra érkezett cikkeket sorban megtalálod a blogon, ahol a szerző neve a cím mögé került! ")

Pótolhatatlan kincsek

"Bajban mutatkozik meg,
hogy ki jó barát, hisz jó
 körülmények közt van barát elég."

Euripidész

Ott leszek melletted én, mindig, meglásd!
Egy igaz testvér, az hű marad egy életen át,
a tejben, a vajban, a trében, a bajban,
emlékezz rá!

L. L. Junior

Kedves Pillangók!

A Lélekpillangó barátai - beszélgető csoportban augusztus 16-án, azaz két nappal ezelőtt, egy nagyon elkeseredett posztom volt. (A képre kattintva elolvasható és csatlakozni is érdemes, ha még nem vagy benne.) Tényleg segítségre volt szükségem, mert kimerültem és úgy éreztem, nem feltétlenül tudom megoldani egyedül a bennem feltorlódott gondokat. Rengeteg tanáccsal, üzenettel, történettel támogattátok törékeny lelkemet az elmúlt két napban. Most még jobban örülök, hogy a Ti segítségeteket kértem, amikor elbizonytalanodtam magamban és azokban, akiket szeretek. Az a sok elfogulatlan gondolat és pozitív energia bizony elért hozzám. Felnyitottátok a szemem és ezért nagyon hálás vagyok. És ha ez nem lenne elég, valamiért máshonnan is kaptam ma megerősítést. Én úgy érzem, Édesanyám nagyon vigyáz rám és tegnap kaptam tőle odafentről egy nyaklevest. 

Miért? Mert annyira kiborultam, hogy nem láttam a fától az erdőt. Már a hozzászólások is arra vezettek, hogy nem jól látom a dolgokat, de tegnap olyan történt, amit nem gondoltam még reggel. Már a megjegyzések, a más szemszögből elhangzó hasonló történetek is azt mesélték, hogy nem jól gondolom, nem igaz, amit leírtam, csak erőm fogytán mindenkire haragszom, még arra is, akire nem kellene. Aki pedig kétszínű és manipulált kihasználva gyengeségemet, még meg is sajnáltam, nem hogy észrevettem volna. A gyász és keserűség szül olyan kígyókat, amelyeket nem tudunk észrevenni, mert a szeretet leple eltakarja. Nem akart ő az lenni, de már késő. Engedett a csábításnak és az átváltozás megtörtént. Már nem is tudja, hogy azzá vált.

Miért fontos ez? Minek írom le? Mert példa. Lesz, akinek pozitív, lesz akinek negatív, ám mindenképpen példa. De még micsoda példa! Én Istenhívő ember vagyok, és nem hiszek a véletlenekben. Most nem voltam templomban, mert össze voltam törve és a 3 pupákból 2 még aludt. Nem volt szívem felkelteni őket, mert a meleg miatt rettentő későn aludtak el. Az elmúlt hét vasárnapján voltam és tudtam, hogy üzenetet kaptam, de akkor még nem tudtam, mire vélni, nem értettem teljesen. Az igeszakasz Márk evangéliumának 3. veséből szólt.

Márk 3:31-35 Jézus igazi rokonai

³¹ Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt.

³² Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: "Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!"

³³ De ő így válaszolt nekik: "Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?"

³⁴ És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: "Íme, az én anyám és az én

testvéreim.³⁵ Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám."

Tiszteletes asszony csodásan kifejtette a lényeget. Nem az a családunk feltétlenül, aki vér szerinti rokonunk. Hanem az, aki feltétel nélkül szeret és hisz bennünk minden körülmények közözött. Természetesen elsősorban Jézusról szól ez, de tágabb értelemben rólunk. Hiszen ahogyan mondta is, nem mindenki kap akkora áldást, hogy gyermeke születhessen vagy testvére legyen. Akkor akit azzá fogad, az nem ugyanaz, csak azért, mert nem vér szerinti. Hányszor láttam már szépen, szeretettel gondozott fogadott gyermeket és hányszor láttam már földre tiport saját utódot. Hány testvér nem beszél évekig egymással és itt kezdődik a mai napom lényege. Hány barát több néha, mint egy testvér? És hányszor kerül kígyó a testvérek közé is?

Most jöttem csak rá, hogy az én hitem rendült meg, de a Testvérem és az Igaz Barátok feltétel nélküli szeretete nem csappant. Én tévedtem. A kígyó mérge elvette látásom és megingatott minden hitemben. Tegnap mégis mellettem volt, aki szeret. Mellettem volt lélekben az én mindig féltett távol levő Kishúgom. A közeli és távol levő barátaim minden szavukkal és tettükkel a segítségemre siettek, aggódtak és velem voltak szívvel, lélekkel. Mi ez, ha nem az én családom?

Mi a fontos ebből az egészből? Vajon az a barát, aki mellettem állt órák hosszat késő este a szakadó esőben és fuvarozott, miközben a családja mellett lett volna a helye? Vagy az a barát, aki tanácsokkal látott el messziről, hogy jól dönthessek? Vagy esetleg a testvér, aki nagyon távolról támogatott és vigasztalt végig, annak ellenére, hogy összevesztünk? Netán az idős hölgy, aki már ágyban volt, mikor a segítségét kértem már késő este, de azonnal jött és kérés, elvárás nélkül vigyázott a gyermekeimre?

NEM! A lényeg az, hogy nem szabadna meginognia hitünknek sem barátainkban, sem szeretteinkben, sem önmagunkban csak azért, mert elfáradunk, mert nagy a kísértés, hogy keserűségünket, kimerültségünket kitöltsük valakin. Az igazgyöngy sohasem lesz hamis. Csak mi kételkedünk, gyarló emberek folyton... Őrizzétek meg mindig az igaz barátaitokat, családtagjaitokat, akikben megbíztok, mert ezek a kincsek nem pótolhatóak!

Bízom benne, hogy az életem most már jóra fordul. Igyekszem gyöngyöket gyűjteni és nem kígyókat melengetni, megtanultam a leckét! És abban is bízom, jó példa ez másnak is és ezzel a bejegyzéssel meghálálhatom a számomra fontos embereknek, amit értem tettek. Köszönöm, hogy vagytok nekem!

"A szívem mélyén elhervadt már minden virág

De megtanultam, mit jelent egy igazán jó barát

Ha bajban vagyok, elég az, ha rá gondolhatok

Hisz nélküle már nem lehetnék az, ki most vagyok."

Halász Judit

Búcsúlevél az elhunytakért...

"A kötelék mely az igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm."

Richard Bach

Bevallom, amikor  elmentek 2 nap különbséggel és kellett néhány sort írnom a tiszteletes úrnak a temetésre, csak ültem napokig a gép előtt... Nem mintha nem lenne ezer meg ezer emlékem, de képtelen voltam leírni. Elvesztésük másfél hónapra Édesanyám után nagyon nehéz terhet jelent a lelkemnek és nehéz megfogalmazni röviden, mi a fontos. (Bevallom az Édesanyámról képtelen voltam még hasonlót írni...) Hiszen mi a fontos? Nagyon relatív és nagyon szubjektív. Nekem az emlékek, amíg ők neveltek, az érzések, amelyek feltörnek és kitekerik szívemet a helyéről, mert már nincsenek többé.... A tárgyaik, ahogyan válogatom őket, minden darabjuk egy emlék, egy történet, egy arc, egy mese.

De ha már rávettem magam, kicsit kibővítve megosztom veletek, mi a fontos nekem ezzel a két emberrel kapcsolatban a teljesség igénye nélkül... hiszen akkor nagyon hosszú lenne a mai írásom. Szeretnék egyben emléket is állítani ezzel két nagyszerű embernek, akiket nem pótolhat senki...

Fogadjátok szeretettel!

Elhunyt 1.: Vámossy Irén, szül. Grépály Irén (1925-2015)
Elhunyt 2.: Vámossy Lajos Ernő (1929-2015)
Házasságkötés: Szalárd 1954. március 6.

Grépály Irén, lánygyermek, feleség, édesanya, nagymama és dédmama 3. gyermekként (György, Anna, Irén, Ilona) érkezett a világra 1925. október 25-én Halmágyon, Erdély országban. Édesanyját korán elvesztette, amikor az 39. életévében járt. Így a testvérek egymást nevelgették, segítették, míg édesapjuk keményen dolgozott. Általános iskolába szülőfalujában járt, míg a gimnáziumot később Fogarason a zárdában végezte el szigorú szabályok között élve, egyenruhában, amiről sokat is mesélt. Ezután került Kolozsvárra, az agronómiára, ahol későbbi férjét megismerte.

Vámossy Lajos Ernő, egyedüli fiúgyermek, férj, apa, nagypapa és dédapa egyke gyermekként érkezett a világra 1929. január 12-én, Máramarosszigeten, Erdély országban. Gyermekkorát Belgiumban töltötte, ahol 5 évesen éles esze miatt korábban küldték iskolába, míg szülei a megélhetésért küzdöttek. 15 évesen visszaköltöztek szülővárosába, így a gimnáziumot már itt fejezte be. Ezután került ő is Kolozsvárra, az agronómiára, ahol későbbi feleségét megismerte.

Közös életük az egyetemen kezdődött Kolozsváron, ahol agronómusmérnöknek tanultak mindketten. Életüket hivatalosan is Szalárdon, első kihelyezett munkaállomásukon kötötték össze 1954. március 12-én. Itt született meg sokadik kudarc és nagy várakozás után után 7 hónapra egyetlen lánygyermekük Zita, aki később orvos lett, 2 unokával, 6 dédunokával ajándékozta meg őket és őelőttük 2015. március 28-án hosszú betegség és szenvedés után ment el.

Életük és munkájuk Szalárd után Halmágyra, sárkányba és végül Brassóba sodorta őket. De családjukról soha nem feledkeztek meg, rokonaikkal szoros kapcsolatot ápoltak mindkét fél részéről. Példát mutattak a családi összetartozásból, jóságból, munkabírásból, hitből, szeretetből és türelemből, melyet 61 évig, sírig tartó házasságuk is bizonyít. 

Mikor a munka 3 felé szólította kis családunkat, nagymamám hamarabb ment nyugdíjba, hogy vigyázhasson ránk. ide szeretném beszúrni az erről szóló bogbejegyzést, ami szívből szólt és részletezi jóságukat, önfeláldozásukat:

http://biggiedesign.blogspot.hu/2013/06/nem-az-szamit-hogy-minek-szuletik.html?m=0

1994-ben áttelepült lányuk és annak családja után költöztek Magyarországra, Aszalóra, hogy többet lehessenek velünk. Míg kicsik voltunk, gyakrabban láttuk őket, majd elszólított bennünket húgommal az iskola, majd az élet, a munka, a családalapítás. De igyekeztünk gyakran hazajönni.

Új otthonukban is művész maradt a nagyapám. 

Fiatal korában az egyetem és a falu zenekarában játszott.Hihetetlen tehetségével húros, pengetős, billentyűs és fúvós hangszeren is játszott. minden hangszert meg tudott szólaltatni. És milyen módon!!! Ha ő játszott, mi csak ültünk és nem akartuk, hogy abbahagyja. Az a lelkesedés, életszeretet egybekötve a kötelességtudat már-már beteges meglétével egy egyedi művészt hoztak létre. Aszalón prezsbiter volt, énekkari tag és az idősek klubjának igen csak aktív tagja nyaralással, fellépésekkel.

És a zene csak az egyik. Bár mindig amatőr festő volt, gyönyörű képeket festett. Lehet, hogy elfogult vagyok, de mindig úgy gondoltam Isten adta tehetsége van, amiből én csak egy szeletkét örököltem. Zömében tájképeket, virágcsokrokat és állatokat festett képeslapokról, naptrákról, de van képe csikósról is vágtató lovakkal meg betyárokkal is a magyar pusztát idéző elemekkel. életében tudtommal csak két kiállítása volt, nagyon sajnálatos, hogy nem több.

Sohasem felejtem, mikor kicsik voltunk, óriásplakátokat rajzolt a TSZ-nek tussal. álmélkodva tátott szájjal figyeltük, hogyan rajzol, húzza a vékony és vastag vonalakat hatalmas precizitással. görbéket, egyeneseket... majd a hugicámmal mi is mindig vad rajzolásba kezdtünk a hatalmas asztal sarkán. Mi is művészek lettünk rögtön a kis firkáinkkal. csodás idők voltak...

Nagymamámmal sokat főzőcskéztünk együtt. Sátrat épített nekünk. Kivitt a szülőfalujába, Halmágyra, ahol a gyerek gyerek volt reggeltől estig. Ugráltunk a szénában, lovon ültünk, fára másztunk, bandáztunk a gyerekcsapattal. Megtanított varrni, kötni, egeret fogni és annyi versikét olvasott a pillangó könyvből, hogy már kívülről fújta. egyik legkedvesebb története volt, hogy nagyon fáradtan ült le este verset olvasni és kívülről kezdte mondani, bár a könyv ki volt nyitva. A 2 éves Hugicám azonban rögtön rászólt: "ne mondad, olvasszad, Nagyi"! milyen sokszor mesélte újra és újra sok más történet mellett, amire oly szívesen emlékezett vissza.

Nagyobbik unokájuk családjával a beteg édesanya és az idős nagyszülők közelébe költözött, hogy többet tudjon segíteni; kisebbik unokájuk egyre gyakrabban utazott fel egyedül vagy családjával a távoli Békéscsabáról, hogy örömöt okozzon, segítsen, de a betegséget és az idő múlását egyikünk sem tudta megállítani.

Időközben Lajos nagyapám rokonai sorban elmentek, Irénke mama részéről egy rablás áldozata lett fiútestvére, de még mindig őt gyászolja húga és nővére. És gyászolják mindkettőjüket unokáik, vejük, unokavejeik, 6 dédunokájuk és sok-sok rokon, barát és ismerős.

 Gyermekük elvesztésébe a Dédi mama belebetegedett. A gyász és a fájdalom 5 héttel később lánya után vitte, a dédi papa pedig 2 hétnyi további szenvedés után csatlakozott családjához. Kb. két hónap alatt veszített el a család 3 szeretett embert és lelkünkben óriási űrt hagytak.

De Isten akarata volt, nyugodjanak békében mielőbb….

"Mai napon nyílik újra
a túlvilági asztrál sík,
szeretteink, kik elhunytak,
léphetik át egy határig.
Gondolatom a gyertyafény
nesztelen repíti oda,
amikor még nagyapa élt,
akit nem feledek soha.
Alakja feltűnik tisztán,
s a fülembe cseng egy mondat:
"a becsületedre vigyázz" -
Ő ezt tartotta fontosnak.
Ó, már nagymamám is látom,
a kedves, törékeny asszonyt,
aki tudta, mire vágyom,
és sok szeretetet adott.
A sírkövüknél megállva,
amire két nevet véstek:
Vámossy Lajos és Grépály Irén
szívemben örökké élnek."

/Siska Enikő nyomán/

Szeretettel emlékezve: Biggie