csütörtök, június 20

Cél, új élet

"Céljaink adnak értelmet a reggeli felkelésnek,
 ezek hajtanak egész nap. A célok felszínre 
hozzák a mélyben rejlő értékeket."

Harvey Mackay




Fura dolog a cél... De nélküle semmi vagy. 

Sokan összetévesztik a célokat az álmokkal. Ezért nem is valósulnak meg. Álmodozni bármiről lehet: arról, hogy hercegnő vagy egy mesében, hogy 8 lábad van és pók vagy, bármiről, ami a valóságban elérhetetlen.


De ha azt akarjuk, hogy megvalósuljon, akkor célokat kell kitűznünk. Olyan célokat, amikhez meg tudjuk tervezni az utat, a szükséges időt és ki tudjuk találni az eszközöket is, amelyekkel elérjük. Tudom sokan azt mondják most, elcsépelt ócska duma, minden harmadik nagyokos ezt fújja, pedig ahhoz se pénzem nincs sem elég időm stb.


Nem vagyok sem tréner, sem oktató, de azt tudom, mit jelent megvalósítani a céljaidat. Hadd meséljem el nektek, miért mondom, mire gondolok....


Az én szüleim, akikről sokszor nem csak jót mondok, a legjobb példái és példa mutatói a célok elérésének. Bár ma már nem olyanok, mint akkor, de az évek fölöttük is elszálltak. Mégis szeretném elmondani, elmesélni, milyen nagyszerű célmegvalósítók voltak. Bárcsak ma is azok lennének!


24 évvel ezelőtt, egy hideg decemberi reggelen nagyon korán keltünk. Kolozsvár szívében felöltöztünk és hatalmas bőröndjeinkkel levonultunk a ház elé, ahol Marci bácsi vár minket kis autójával, hogy kivigyen az állomásra. Én kilenc éves voltam, a Hugicám hét. Nem sokat értettünk abból, mi történik, csak azt tudtuk, hogy valami nagyon fontos és hogy hosszú útra megyünk. A felnőttek nagyon izgatottak, idegesek és zaklatottak voltak...


"Megvannak az útlevelek?" "A konténer papírjai?" "A vonatjegyeket betetted?


Ilyen és ehhez hasonló halk mondatok hangzottak el, miközben bekerültek a kisautóba a csomagok és a sötétben gurulni kezdtünk az állomás felé. Nagyon korán volt. Az állomáson épp hogy egy-két forgalomirányító sétálgatott nyakát kabátjába húzva a hideg elől. Minden ködös és csendes volt. Lassan kicipekedtek szüleink a peronra és fürkészték a kiírásokat, és figyelték a hangosbemondót, nehogy rossz helyen legyünk...


Én úgy emlékszem, már ott voltak a nagyszülők és ugyanolyan izgatottak, de legalább annyira szomorúak is voltak. Már nem tudom, hogyan szálltunk fel a vonatra, de azt tudom, hogy a felnőttek sírtak. Akkor nem értettem, miért. Most viszont leírni sem tudom könnyek nélkül. Most már tudom, hogy azon a hideg reggelen indultunk el, hogy Kolozsvárt Magyarországra cseréljük és egy új otthonban új hazában új életet kezdjünk...


De a történet nem itt kezdődik. Két évvel korábban kezdődött, amikor a szüleim nagy döntést hoztak.  Ezt azét tették, mert nem élhettek akkor ott olyan életet, amilyet szerettek volna. Tudniillik édesanyám nem dolgozott. Nem dolgozott, mert orvosként nem választhatott az egyetem után munkahelyet. Oda kellett mennie, ahova helyezték és hát a magyarokat nem éppen a legjobb helyekre küldték, ahol még áram sem volt. Barlád (románul Bârlad) a Moldvai hátságon, a Bârlad folyó mentén fekszik. Ott dolgozott, ott lakott, így mi gyerkőcök Brassóban nevelkedtünk a nagyikánál, édesapám pedig Kolozsváron dolgozni járt. A család 3 felé volt. Kérdezem én, hogyan család ez így? Édesanyámék is így gondolták, anyukám feladta a munkáját, hazaköltöztünk és éltünk édesapám fizetéséből, amit az ottani távközlésnél keresett. Volt lakáshitel, jegyrendszer és élelmiszerhiány. Csak szemléltetésként: egy hónapban fejenként járt 2 tojás. 

Elsőre viccesnek hangozhat, de nem volt az. Ha bármilyen silány minőségű hús, tojás stb. érkezett a boltba, a szomszédok s.o.s.értesítették egymást nemzetiségtől, hovatartozástól függetlenül és mentek sorba állni. Ennek 3 féle kimenetele volt. Vagy együtt álltunk óvodásként sorban édesanyánkkal, vagy a szomszéd vállalta a többiek gyerekeit (ez ritka volt, mert akkor a fejkótát ő nem kapta volna meg), vagy órákra egyedül maradtunk bezárva a Hugicámmal felügyelet nélkül. Isten vigyázott ránk, hogy semmi végzetes nem történt. Édesanyám közben borsónyi gyomorral próbálta megszerezni a betevőt.

A mindennapos harc után az élelemért, folyton azon gondolkodtak, hogyan, miből élünk majd, miből taníttatnak majd, mi lesz velünk. A szeretet tartotta össze a családot, tudnék mesélni, de azt máskor.


Azelőtt többször jártak Magyarországon barátoknál, rokonoknál,  ismerősöknél. Sokan mondták, gyertek át, jobb lesz. Addig mondták, míg Apukám és Anyukám elszánta magát hosszas gondolkodás után. Tudták veszélyes, de nincs visszaút. Sok ismerősünk tévhitével ellentétben, az áttelepülés mellett döntöttek a szökés helyett. Az akkori szabályok és törvények szerint befogadót kaptak egy magyarországi lelkész házaspártól, azzal tudták elindítani a hivatalos áttelepülési procedúrát. Borzasztó volt. Kisgyermekként órákat álltam sorba a hivatalokban egy egy aláírásért, miközben szüleim hol kávét, hol pálinkát szorongattak egy zacskóban. Esetleg csokoládét, déligyümölcsöt, mikor mi volt, hogy meglegyen az aláírás. De ha ez nem elég, minden nap azt hallgattuk, ne  mondjuk senkinek, nehogy baj legyen. Féltek és mi éreztük, anélkül, hogy mondták volna. 


Összeszedték az utolsó két hétben a házat, bepakolták a megengedett egy garnitúra bútort, x kg ruhát és amit lehetett. Eközben mi apai nagyanyánk óvó szárnyai alatt voltunk, Isten nyugtassa, hogy ne lássuk, mit csinálnak. És lám ismét ömlik a könnyem, alig látom a képernyőt. De sok borsot törtünk szegény Nagymamám orra alá az alatt a két hét alatt. Nem igazán fogtuk fel, soha többé nem látjuk barátainkat, osztálytársainkat, pedig el búcsúztunk. Most már tudom, ennél rosszabb nem történhet kisgyermekkel. Földönfutónak éreztük magunkat, olyan közel kerültünk akkor a testvéremmel egymáshoz, amennyire testvér kerülhet. Csak mi maradtunk egymásnak.


A szüleim eltökéltek voltak és tudták, mi a céljuk. a veszély, a szomorúság, a harc ellenére új életet, jobb lehetőségeket akartak kis családunknak és ezért mindent megtettek. Amikor megtudták, eljövünk, Édesapámat odatették árkot ásni. Már nem telefont szerelt. De ez és a hasonló rosszindulatú dolgok sem tántoríthatták el attól, hogy családjának jobb életet akarjon. Csak ásott, de közben az új élet lebegett szemei előtt. Ez tartotta benne a lelket.

Hát mi ez, ha nem céltudatosság.

És igen. Elköszöntünk, áttelepültünk, új életet kezdtünk. Hogy valóban jobb lett-e, az egy másik történet. De a céljukat elérték, hiszen anyagilag jobb lett és nem kellett románul kérni a boltban a kenyeret 5 óra sorban állás után. Vagyis célba értek.


Ez mindig is példa lesz számomra a kitartásról, a céltudatosságról.

Hálás vagyok nekik azért, amit tettek. Sokat jelentett, hogy ők így döntöttek.

Vajon akik most azért nyafognak, hogy ez nekem nem fog sikerülni, én ezt nem tudom, nincs elég pénzem, kibírnának-e egy ilyen próbát??????


Küzdjetek és harcoljatok a céljaitokért, mert álmaitok álmok maradnak. Pedig elegendő akarattal és elszántsággal nincs ledönthetetlen fal egy ember előtt....


Érd el a csillagokat és tegyél velük, amit szeretnél, mert ha hiszel magadban, mindenre képes vagy!!! Én is az vagyok!  








5 megjegyzés:

  1. Köszönöm, hogy megosztottad, szép történet!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Zita!
    Édesapám 11 éves volt az öccse 9 amikor átjöttek 1938-ban Magyarországra! Az ottani életükről sokat mesélt, de a "menekülésről" szinte semmit nem tudok! Gondolom hasonló élményekkel küzdött a 2 fiú és szüleik. Azzal a különbséggel, őket nem várta itt semki, mindent egyedül nagypapám és nagymamám intézett, ért el. Még befogadújuk sem volt. Hosszú viszontagságos úton kerültek fel Pestre, sok magyar várost megjárva! Arra emlékszem Apa 11 évesen vágány gyomlálással segítette a családi kasszát. Meg egy Szőregen élő család néha gondjaiba vette Apát. Második szüleiként tisztelte öket haláláig. Nagyon jó volt olvsani az írásod, kicsit elképzeltem a mi családunk vándorlását. Köszönöm! :)Ágnes

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy megosztottad te is a történetet. Sokan voltak akkoriban és előtte, utána is. De mindenki más módon boldogult.
      Számomra az a tiszteletre méltó, hogy megtették a körülmények dacára is, hogy jobb életük legyen.
      Bárcsak néha bennünk is ekkora elszántság, erő lenne! Jobban boldogulnánk....

      Törlés
  3. Szomorú történet, de mégis jó volt olvasni. Biztos vagyok benne, hogy semmi sem történik véletlenül, szerintem a szüleid is azért voltak akkor és ott, mert Isten így rendelte és célja volt velük. Lehet, hogy pont az volt a cél, hogy te és a testvéred szoros kapcsolatba kerülhessetek. És e nélkül az élmények nélkül te sem lennél valószínűleg olyan értékes ember, mint amilyenné így váltál! Boldog szép napokat!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Rásonyi lány! Köszönöm, amit írtál. Nagyon jól esett. Főleg, hogy te valószínűleg ismered is őket és engem is. :)

      Egyetértek egyébként, szerintem sincsenek véletlenek, mindennek célja és értelme van.

      Törlés

Megjegyzés: