"Nem szabad félnünk elmenni, mert mindaz,
ami számít, mindig velünk marad,
még ha nem is akarjuk."
Szerelem, pasta, tenger c. film
Már vártam
ezt, tudtam, hogy jönni fog, csak nem tudtam, ki lesz az első, aki megteszi…. Tudtam,
hogy az emberek, főleg ha nincsenek a bőrömben, igenis kételkednek a
döntésünkben, tele vannak miértekkel a barátok, a rokonok. De nem haragszom
ezért, mindössze megpróbálom összefoglalni, talán így kicsit más is megérti
majd, miért tesszük meg, hogy költözünk… Egyszóval neki, mint küldőnek is, a blogbejegyzés írójának írójának is és mindenkinek, de
legfőképpen Magamnak tartozom azzal, hogy a teljesség igénye nélkül válaszolok
az alábbi cikkre, amit nem véletlenül kaptam:
„Az egész életemet meghatározta, hogy el kellett hagynom a hazámat. Pedig csak 700 kilométert tettem meg, viszonylag civilizált körülmények között, úgy, hogy nem kellett nyelvet váltanom, úgy, hogy szeretettel fogadtak, úgy, hogy induláskor azért volt fogalmam arról, hogy hova jövök.
Menekülni, kivándorolni, elmenni súlyos és nehezen gyógyuló trauma.
Mindenkinek azt tanácsolom, álljon meg a szobája közepén, nézzen körül, és próbálja elképzelni, hogy amit lát, azt utoljára látja. Aztán menjen ki a térre, amit városában legjobban szeret, nézzen lassan körül, képzelje el, hogy utoljára van ott, hogy ide vissza soha többet nem jöhet. Próbálja megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni. Azt, hogy mit vinne magával.
Aztán próbálja elképzelni, hogy milyen volna megtenni az első lépést.Aztán gondoljon arra, hogy még boldog lehet, hogy ő maga döntött.”#menekültvagyok #bevándorlóvagyok /http://gyorgydragoman.com/?p=1343/
Felzaklat-e a téma? Igen! Higgadt tudok maradni? Nem! Mielőtt azonban
bárki azt hinné, a helyembe tudja képzelni magát és tudja, mit érzek, mit
gondolok, mindenképp válaszolnék abban a reményben, hogy senkit nem bántok meg:
"Az egész életemet meghatározta, hogy el kellett
hagynom a hazámat."
Igen, nagyon
megviselt, pedig csak 9 éves voltam. Áttelepültünk a csodás Erdélyből, ahol
idegen voltam, mert magyar vagyok. Ma is összeszorul a szívem. Átjöttünk s nem
lett jobb. Még idegenebbnek éreztem magam és érzem mai napig is. Hülye, román
menekült voltam, Chauchesku gyereke stb. a szüleimmel és testvéremmel együtt.
Nem hitték, hogy nem menekült vagyok, annak ellenére, hogy egy orvos gyermeke
voltam, aki családostól jött költöztető kamionnal, azonnali munkába állással. A
legrosszabb, hogy mai napig megkérdezik, mikor tanultam meg magyarul... Pedig
ők nem sírnak a himnusz alatt, nem törölgetik a szemüket az ünnepségeket
végignézve és nem szipognak, ha történelmi filmet látnak... Tisztelet a kevés
kivételnek! A szüleim mindent megtettek, hogy jó oktatásban legyen részem, így
13 éves koromtól nem laktam otthon. Kollégiumok, albérletek…. Alig láttam a
látástól vakulásig dolgozó Édesanyámat. Mikor átjöttünk, ő megszűnt létezni,
mint családanya a munkája miatt. Mondanom sem kell, egy 9 és egy 7 éves gyerek
mindezt hogyan éli meg…. Mert én egy csodás helyről, egy békés, boldog gyermekkorból jöttem
„…nem kellett nyelvet váltanom, úgy, hogy szeretettel
fogadtak, úgy, hogy induláskor azért volt fogalmam arról, hogy hova jövök….”
Nem, nem
fogadtak szeretettel és bár nem kellett nyelvet váltanom, így legalább értettem
a sértéseket a Húgommal együtt, amit akár ránk az iskolában, akár a szüleimre
szórtak diplomás és nem diplomás emberek és azok gyerekei. Ismét tisztelet a
kevés kivételnek!!! És értettem a pletykákat is, amiket a szemembe mosolygó
emberek terjesztettek rólunk… És értettem azokat a gyönyörű átkokat is,
amelyeket bárhol is vannak, azok a szép magyar állampolgárok szoktak nagy
természetességgel használni…. Ezek ugyanazok a kedves emberek voltak, akik az
orvos Édesanyámat büntetés nélkül fenyegették életveszélyesen vagy éppen késsel
várták, amikor egyedül a sötétben beteghez ment. Mert ő ment…, pedig rég lejárt
a munkaideje, csak a lelkiismerete és a szíve sokkal nagyobb volt a félelemnél…
„Menekülni,
kivándorolni, elmenni súlyos és nehezen gyógyuló trauma.”
Valóban az…
menekülni az. De az EU-n belül máshol munkát vállalni nem az. És vajon látni,
hogy a hazámban mi zajlik, nem ugyanakkora trauma-e? Vajon az, hogy a 3
diplomás férjem 20 év tapasztalattal 5 évente 2-szer munkanélküli, a feleség 3
állásban dolgozik, nem trauma? Az, hogy a leírtak ellenére elveszi a bank a
házamat, amit két kezem munkájából fizettem, míg tudtam nem trauma? Az, hogy
két mindig dolgozó, normális ember odajut, hogy nem tud lassan enni adni a
gyerekeinek, nem trauma? Az sem trauma ugye, hogy valamiért engem soha nem
segít az állam, mert ha átmeneti zűr van, közlik, hogy nagy a jövedelmünk? Hogy
3 temetésre 2 hónap alatt azért nem kaptam segítséget anyagilag, mert az állam
bácsi szerint nem okozott megélhetési gondokat…? Végül is megoldottam, ez igaz,
mert ami emlék maradhatott volna, eladtam, hiszen még ma sem lennének eltemetve
és veszekedhetek miatta az itt maradt családtagokkal, akiknek ugyanúgy az égből
pottyan a pénz minden nap. Mindeközben egy bizonyos réteg soha nem is dolgozott
életében és az utódaik sem fognak a jó példát látván, hiszen vígan élnek
nélküle is. Ez nem okoz senkinek traumát?
„Mindenkinek
azt tanácsolom, álljon meg a szobája közepén, nézzen körül, és próbálja
elképzelni, hogy amit lát, azt utoljára látja. Aztán menjen ki a térre, amit
városában legjobban szeret, nézzen lassan körül, képzelje el, hogy utoljára van
ott, hogy ide vissza soha többet nem jöhet.”
Már
megtettem és nem tetszik, amit látok. És igen, ilyen szempontból menekült
leszek, hiszen menekülök a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás elől. Én csak
remélni merem, hogy utoljára látom majd, amit minden nap. Míg én gyászolok és
vért pisilek, hogy valamennyi pénzem legyen, addig városkánk csodásan
felújított főterén csoportokban üldögélnek egyesek. Káromkodnak, dohányoznak,
isznak, lövik magukat és ha elmegy az ember előttük, nem mer felnézni, nehogy
belekössenek. Mert ugye a 60 éves nénit belőve büntetlenül fényes nappal
kedvtelésből nálunk el lehet intézni, mikor kijön a templomból. Bizonyára neki
sem volt trauma, ugye? Ezt vigyem magammal? Vagy esetleg azt, hogy az utcán nem
tudok úgy végigmenni sem egyedül sem a gyermekeimmel, hogy a sok nincs pénzem embertől ne szívjak be legalább
egy doboz cigarettányi füstöt és ne menjek el legalább 4-5 részeg mellett már délelőtt?
Nem Budapest és elég sok magyar városkára ráillik, hogy sok falut már ne is
említsek. Tényleg az idegenérzeten kívül ezt szeretném magammal vinni,
megjegyezni és visszaemlékezni???
„Próbálja
megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni. Azt,
hogy mit vinne magával. Aztán próbálja elképzelni, hogy milyen volna megtenni
az első lépést. Aztán gondoljon arra, hogy még boldog lehet, hogy ő maga
döntött.”
Igen
elképzeltem és örülök, hogy megteszem. Magamnak tartozom ennyivel, a páromnak
és a gyermekeimnek, akiknek szeretnék mindent megadni és nem látom azt, hogy ha
maradok, Magyarországon pedagógusként hogyan tudnám megvalósítani. Igen, magammal
vinném azon kevés barátaimat és kevés élő rokonomat, akik nagyon fontosak
nekem. Csak ők fognak hiányozni. Az emberek, akikkel jó együtt lenni, akikben
megbízhattam és nagyon fogok mindig is szeretni…
Könnyes
szemmel írom, semmi nem tart vissza attól, hogy igen, külföldre költözzek egy
jobb élet reményében, ahogyan hasonlóan gondolkodó társaimat sem. És akinek
szégyellnie kellene magát, az nem én és társaim vagyunk, hanem akik módszeresen
ezt az állapotot előidézték, akiket nem von felelősségre ezért senki, és akik
évek óta felváltva ülnek a trónszékben és nem változik semmi….
Idegen voltam, most is idegen vagyok, és már nem érdekel, ha ott is az leszek. Mert az értékrendem módosult. És csak ez számít, a fontossági sorrend!
Az én filozófiám
az: Segíts magadon, az Isten is megsegít. Ő mellettem lesz, bármelyik országba
megyek. És az én szülőföldem és hazám is Erdély marad. Ha bárki kérdezné, az
volt az én hazám gyermekként, amíg a szegénységben is boldog voltam és a
szüleim sem voltak kettéroppantva, meggyötörve még egy fizetés mellett sem.
Amikor még ott sem marta a magyar a magyart és az összefogás nagyobb volt
minden erőnél.
Bocsánat, ha
valakit megbántottam vagy megsértettem, de ha más leírhatja a véleményét, talán
egy lehetőséget én is kapok. Ígérem, nem írom le még egyszer!
Köszönöm,
hogy megtiszteltél az időddel és elolvastad. Véleményedet szívesen elolvasom,
nyitott vagyok bármilyen hozzászólásra.
Biggie
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: